Vakfoltos francia panoráma

A sodródó Franciaországról az ÉS 2026. július 10-i számában Ádám Péter nagyívű áttekintést adott, ám különös módon egy szóval sem említette az ország egyik legnagyobb problémáját, az iszlámot. Ami azért is meglepő, mert muzulmán népessége európai viszonylatban az egyik legnagyobb arányú. És ez a nagyszámú kisebbség korántsem tekinti vallási kultúráját magánügynek; mi több, a radikalizálódás a fiatalabbak körében különösen erős: friss felmérések szerint a huszonöt év alatti francia muszlimok 74 százaléka szerint az iszlám előrébb való, mint a köztársaság (https://www.lefigaro.fr). Mindez persze nem éppen elhanyagolható tényező a politikai paletta, különböző pártok szavazói szempontjából. Erről a szerző írásából nem értesülünk, ahogy a mai francia közállapotok másik lényeges eleméről, a (szélső)baloldaliak és az iszlamisták közti viszony alakulásáról sem tudhattunk meg semmit, jóllehet ezen alapszik a La France­ Insoumise (LFI) párt programja, és ez a mai diskurzusok egyik fő témája. Különösen az utóbbi hónapokban, amióta megjelent és bestsellerlistákra került Nora Bussigny könyve a radikális baloldaliak és az iszlamisták új szövetségéről: Les nou­veaux antisémites, Az új antiszemiták (Albin Michel, Paris, 2025).

A fiatal újságírónő a 2023. október 7-i Hamász-mészárlás után álnéven csatlakozott radikális baloldali csoportokhoz, amelyek harsányan hangoztatott célkitűzése az elnyomottakért és a palesztin lakosságért folyó harc. Bussigny szerint a baloldali radikálisok és az iszlamisták közötti szövetséget olyan szlogenek legitimálják, mint az antikolonializmus és az „interszekcionalitás” elve: egyfajta progresszív kasztrendszer, amely az embereket a velük szemben álló diszkrimináció mértéke alapján ítéli meg. Mivel a hívő muszlimokat és palesztinokat újbaloldali szempontból a gyarmatosítás és a rasszizmus végső áldozatainak tekintik – még akkor is, ha olyan férfiakról van szó, akik megvetik a nőket és maguk is rasszisták –, a hierarchiában magasabban helyezkednek el, mint a „fehér” melegek, nők és különösen a zsidók. Ez utóbbiakat szuperfehérnek és uralkodó fajnak minősítik.

Könyvében olyan aktivistákkal találkozhatunk, akik a cionizmust minden gonosz gyökerének tekintik. Beszámol LMBT-aktivistákról, akik a Hamász saría törvényei szerint aligha élnének túl egy napot Gázában. Vagy feministákról, akik csikló alakú fülbevalókat viselnek, de hallgatnak a Hamász által megerőszakolt nőkről, mert tagadják a cselekedeteket, vagy a patriarchátus következményeként bagatellizálják el.

Bussigny hazugságnak tartja azt a gyakran hangoztatott állítást, miszerint a „cionisták” kritikájának semmi köze a klasszikus zsidógyűlölethez. Ezt mutatja többek között az az összeesküvés-elmélet, miszerint a média és a kormányok állítólagos „cionista” ellenőrzése. Jean-Luc Mélenchon, az LFI vezetője, akinek pártja azt állítja, hogy semmi köze az antiszemitizmushoz, nemrégiben erre az elméletre hivatkozva azzal vádolta a kormányt, hogy egy zsidó szervezettől kap utasításokat.

A könyv bemutatja azt is, hogy a baloldali iszlamista szövetség a külvárosokban élő muszlimokat és a Z generációt is célba veszi, akik most először játszanak jelentős szerepet az elnökválasztáson. „Ezeket a fiatal szavazókat propagandával bombázzák az X-en, az Instagramon és különösen a TikTokon – mondja. – Továbbá olyan műsorszolgáltatók, mint az Al Jazeera, ömlesztik a dezinformációt és támogatják az LFI-t.”

A szerző nem nevez néven aktivistákat és politikusokat, de aprólékosan dokumentálta kijelentéseiket. És kétségtelen bizonyítékokkal szolgál, különösen az antiszemitizmust, valamint az LFI és más csoportok iszlamista körökhöz fűződő kapcsolatait illetően. Amiért a francia parlament egyik bizottsága szakértőnek is meghívta.

Mindez a kissé túl nagyívűre sikerült cikkből, valamiféle sajátos vakfolt vagy „politikailag korrekt” igyekvés folytán kimaradt. Pedig a jelenség nem pusztán francia, hanem egyre súlyosabb összeurópai probléma.