Ellenreformációs kulisszák

Néhány éve Bogenhausen szívébe, az Isar-parti impozáns palota épületébe költözött a Müncheni Magyar Konzulátus, kőhajításnyira a második világháborúban szétbombázott, majd hasonmásként újjáépített Thomas Mann-háztól. A Mauerkircher­strasse 1A környéke önmagában is lehetőséget kínálna arra, hogy egy külképviselet valami szellemeset, arányosat és kulturálisan értelmezhetőt mutasson magáról. Ehhez képest a konzulátus eddigi legfeltűnőbb bemutatkozása inkább zavarba ejtő.

A Mauerkircherstrasse felőli kerítésen végigfutó különös molinósor időjárási viszontagságot tűrő kivitelezése is nyilvánvalóvá teszi, hogy fontos üzenetet kell hogy hordozzon.

A köznapi járókelő legfeljebb a „Where the visible meets the invi­sible” angol alcímig jut el, amely első olvasásra inkább csak hangzatos, mint jelentéses. A főcímet – Menny és pokol a színpadon – egy iskolás barokk kulissza illusztrálja, pompás ellentétben az épp mellette állíttatott márványtáblán olvasható nevekkel, köztük Szinyei Merse Páléval, akik a Müncheni Képzőművészeti Akadémián 1824–1943 között végeztek. Ráadásul a nyilván nem filléres kivitelezés képanyagának fele duplán szerepel. Hogy az ismétlés a tudás anyja, sovány vigasz, ha ezért kétszeres mennyiségben csodálhatunk meztelen puttókat, akik legföljebb azért csúsztak át a cenzúrán, mert a szent koronát emelik a magasba.

Végtére, a képek magukért beszélnek. A szemlélő saját erőből kihámozhatja, hogy barokk, valahanyad rangú, didaktikus célú, XVII–XVIII. századi jezsuita iskoladrámák színházi kulisszáit látja, úgyszólván az ellenreformáció korabeli óriásplakátjait. Nem egyszerű díszletek ezek, de tanító célzatúak, a jó és a rossz harcát, az isteni gondviselést, az emberi lélekért folyó küzdelmet tették látványossá. Az ellenreformációs színdarabok pazar, nyolcvan százalékban latinul (!) zajló, gyakran négy-öt órás kollégiumi előadások voltak, és az erkölcsi nevelés mellett, a magyar nemzeti és történelmi tudat megerősítésének is hatékony eszközét képezték.

Ezzel önmagában nem volna semmi baj. A baj ott kezdődik, amikor egy mai magyar külképviselet ezt a képi örökséget választja reprezentációjához, anélkül hogy világossá tenné, miért éppen ezt plakátozza ki a kerítésére. A döntés nem ártatlan. A művelődéstörténeti érdekesség szemléleti ajánlat is. Aki ma egy konzulátus kerítésére efféle képi világot helyez ki, az akarva-akaratlanul arról is mond valamit, mit tekint a magyar állam felmutatható arcának külföldön.

Ebben a választásban valami ismerős: felülről kínál értelmezési keretet, párbeszéd helyett. A magyarországi óriásplakát-szubkultúra hosszú ideje ahhoz szoktatta a szemlélőt, hogy a nyilvános képek üzenetét nem megérteni kell, hanem reflexszerűen lereagálni.

A kérdés ezért nem az, hogy szépek-e ezek a molinók, hanem az, miért épp ezt a vizuális és szellemi hagyományt tartja ma alkalmasnak a magyar állam arra, hogy saját kulturális önképét képviselje vele Münchenben.