Gerő, Romsics, köztársaság

A minap az ÉS hasábjain megvédte egy 1983-as születésű fiatalember Gerő Andrást (Pétervári Zsolt: Gerő András védelmében, 2026/32., aug. 7.).

1972-ben Hódmezővásárhelyen mögöttem állt a rajban. Az előfelvételis században még ott volt Magyar Bálint, Bacsó Béla, Angyalosi Gergely, Poór János, Dérczy Péter, Kelen Károly, Szántó György, a két Kardos András, Donauer Nándor, Hargittay Emil, Eisemann György, ez így egy tucat, másokat is említhetnék, a 13. lehetne épp Nagy Jenő, mindből kiváló szakember lett, a magyar kultúra és tudomány számontartott alakjai. Ettől akkor még messze voltak. Csak a bajtársiasság számított. És a hatalom értékeinek megkérdőjelezése.

Akárhogy is, a szolidaritást megtanultuk. Nem fogok semmi rosszat mondani Gerő Andrásról, hisz együtt fókáztunk, pucoltuk a krumplit és a piszoárt, együtt sz.rtuk össze magunkat az éleslövészeten. Mi voltunk az elátkozott bölcsészszázad. Aztán a bölcsészkaron először ő is orosz szakos volt (a töri mellett), majd leadta és átment szociológiára. Ott lett jóban Ungár Andrissal, aki aztán elvette Schmidt Máriát, akivel András már a gimiben barátkozott. Jött a rendszerváltás, ki erre, ki arra a pártra tett. Ő az SZDSZ-re, de továbbra is jóban volt Ungárékkal, Krausz Tamással vagy például velem. Kommunistázott rendesen, ami nem állt olyan jól neki, majd „bukottminiszterelnöközte” majd négy évig Orbánt, ami viszont kétségkívül jó píár-ötletnek tűnt, de nem vált be. A legsikeresebb projektje a Habsburg Intézet volt, amely 2010 után végképp Mária fennhatósága alá lökte. Ekkor már ritkábban beszélgettünk, de azért igen, hiszen katonatársak voltunk (és kollégák).

De nem csak emiatt. Volt egy nagy port kavart ügye 2012-ben, ami Gerő–Romsics-vita néven vonul majd be a historiográfiába, bár igen kétséges módon. Ezt készséggel elismerem, miközben valamennyire én is részt vettem benne, Gerő oldalán.

Nem szükséges ezt hosszan taglalnom, hiszen, ha máshol nem, Romsics Ignác önéletírásában bő kifejtést kap. A lényeg az, hogy Gerő ugyan sosem mondta ki nyíltan, de az antiszemitizmus gyanújába keverte Romsics Ignácot. András igen nagy energiát áldozott az ügyre, többször is visszatért rá hosszabb cikkekben, és elég sikeresen mozgósította híveit. Én először csak a Facebookon nyilvánultam meg az akkor még kezdő Filippov Gáborral, volt hallgatómmal vitázva. Romsics Ignác még később szólalt meg. Méltóságán alulinak tartotta a nyílt vitát, amiben elvben igaza lett volna, ha a közvélemény az ő magas erkölcsisége alapján reagálna hasonló ügyekre, és ha nem tolta volna előre maga helyett volt tanítványait meg a Rubicon-kört. (Egyébként ilyen esetekben nincs igazán jó döntés. Én szintén kerültem már célkeresztbe, s jól tudom, hogy a pereskedés kényelmetlen, még felperesi oldalon is.)

Hogy nem kellett volna Romsicsot megbélyegeznie Gerőnek, ez bizonyos. Messze nem ő volt a fő veszély, ha egyáltalán, akkortájt Magyarországon a zsidók és nem zsidók számára. Romsics az előbb említett egodokumentumában a konfliktust azzal magyarázza, hogy Gerő akadémikus akart lenni, amit ő nem támogatott. Az is megérne egy misét, hogy miként és kik lesznek/lettek akadémikusok Magyarországon, de itt most az a lényeges, hogy az egyébként baráti és a Habsburg Intézetben kölcsönösen előnyös munkatársi viszonyt ápoló Romsics és Gerő összevesztek ezen.

Nekem András sosem említette az akadémikusságot. Általában inkább támadta az Akadémiát, a szovjet módi miatt. Elég volt Romsics kétséges beszédmódját szóba hoznia, hogy csatlakozzunk hozzá, hiszen mi már Krausz Tamással előbb, egy 2011-es magánlevélben felróttuk ezt Romsics akadémikusnak.

Romsics Ignác ezt a magánlevelet gyakorlatilag közreadta, beleegyezésünk nélkül Egotörténelmében. Abban természetesen igaza van, hogy nem legeltettünk mi együtt libát ahhoz, hogy Ignác helyett Nácinak szólítsuk, de a lényeg, amit azóta többször is kifejtettem, hogy a „zsidó származású történészekről” való okfejtéseit nemcsak szerencsétleneknek, de veszélyeseknek is tartom, tartjuk. Általában is a származás alapján történő megkülönböztetést. És elképzelem, hogy a köztársaságom elnökeként, amit történészként megtehetett, hogy a Hor­thy-rendszer első húsz évét, következményei nélkül, „hármas fölé” osztályzattal jutalmazza, most elnöki tekintélye teljes súlyával képviseli. Akkor el kellene azon gondolkodnom, hogy ő vagy én vagyok-e jó helyen a XXI. századi Magyarországon.

Egyébként pedig, hogy mennyire nem ártott imidzsének a Gerő-féle incidens, abból is látszik, hogy nagyon is komoly kampány folyt mellette, és komoly jelöltnek számított a Magyar-kormány mostani köztársasági elnöki castingja során. Ha mérnék az akadémikusok ismertségi és tetszési indexét, ott toronymagasan vezetne. És nyilván már ő is elfelejtette e régi „antiszemita-közjátékot”, hiszen ellenkező esetben nem gondolkodott volna annyit az ajánlat elfogadásán. És nem hagyta volna el olyan a száját, hogy ő maga amúgy alkalmasabb lenne: „mint történész valószínűleg kompetensebben tudtam volna tenni, mondjuk, mint egy sakkvilágbajnok vagy egy más sportoló, vagy egy énekes, vagy akárki” (https://maszol.ro 2026. aug. 4.).

Ha nem lett volna ez a jóindulatú, de alultájékozott kis írás Gerő András védelmében, nem jut eszembe ez az egész. És akkor nem vág mellbe ismételten, hogy bár Gerő András egyfelől oktalanul volt sértő, másfelől okkal volt érzékeny.

Mert végül is mi történt 2026-ban a hazánkban? Egy bevallottan zsidó identitással is rendelkező sakkvilágbajnok (aki egyébként nem egy „sakkvilágbajnok” a sok közül, hanem minden idők legnagyobb sakkozónője a világon, Puskáshoz és Rubikhoz mérhető ismertségű magyar) nem lett magyar köztársasági elnök. Ebbe mindenki belenyugodott, és dicsérte Polgár Judit nagyságát, hogy egy megosztott országban nem vállalta a tisztséget. (Meg hogy zsidózzák.)

Végül is valami hasonlóért dicsérem Romsics Ignácot is. Bár alkalmasabbnak tartotta magát, mégsem vállalta. Hetven év felett a kevesebb ambíciót, több belátást és az önfeláldozó önreflexiót értékeli az ember.