Quo vadis, Szeretetkórház?

A tényfeltáró újságírás követendő etalonját mutatta be Huszár Ágnes Szeretet – nem kis pénzért címmel (ÉS, 2026/25., jún. 19.). A cikk pontosan írja le a hagyományait félretevő kórház úttévesztését és ennek etikai és bűnügyi következményeit. Egyúttal leleplezi az állami félrenézést, aminek orvoslására csak április12. után nyílt meg a lehetőség. A kitűnő írásnak nincs vitatható pontja, így a kiegészítés sem csökkentheti a publikáció egyedülálló értékét.

Felvázolnám azt a tartalmi mentőövet, amivel a feltehetően megújuló vezetés kiránthatja az intézményt a jelenlegi zsákutcából. Adott egy Európában is ritka, több száz ágyas kórház nyolcvan év feletti átlagéletkorú betegekkel. Adott egy hazai és nemzetközileg is nagy tekintélyű orvosszakmai tudományos bázis olyan tagokkal, akik helyenként a világhírnévig is eljutottak az agykutatás, az agyi vérkeringés, a neurofarmakológia, az Alzheimer-szindróma vagy a szociális gerontológia területén.

A teljesség igénye nélkül csak azokat a kiválóságokat sorolom fel, akikkel személyes kapcsolatom is volt: Szentágothai és iskolája, Bereczki, Vécsei, Knoll, Vízi E., Hun Nándor, akinek a visegrádi modellt köszönhetjük. Miközben adott Európa első számú társadalom-egészségügyi problémája, a neurodegeneratív betegségek leküzdése, az elöregedett lakosság védelmében. Erre a célra rekordösszegű pénzügyi támogatást nyújt olyan centrumoknak, ahol biztosítva látja az eredményességhez szükséges hiteles szakmai és tudományos képességet.

Miért ne lehetne ez a Szeretetkórház?

Tisztelt Mazsihisz!
„Hic Rhodus, hic salta!”

(a MAZSIHISZ Szeretetkórház működését vizsgáló bizottság tagja)