Emlékforgácsok 2.

„Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.” (Martin Niemöller német lelkész)

Híres, sokszor idézett mondatok. Érvényes intelmek egy szörnyűséges korból.

És – mindinkább úgy tűnik – érvényesek sok évtized múltán, ma is, a magyar életre. Ma, 2026 nyarán, midőn e sorokat írom.

A mostani, rendszerváltásnak hirdetett kormányváltást igen rövid idővel követően, 2026. május 25-én, egy pénteki nap reggelén üresen várt a postaládám. Nem érkezett többé a Népszava. Minden előzetes figyelmeztetés, sőt tárgyalás nélkül a nyomdát és a terjesztést birtokló, abszolúte fideszes cég, tartozásra hivatkozva, beszüntette mindkét tevékenységet. Mi több, az újság tulajdonosa elhárította a felelősséget. Egy többszörös milliárdos, akinek a rongyos 340 millió forintnyi tartozás kifizetése biztosan nem rendíti meg a költségvetését.

Tehát midőn e sorokat írom, meghalt egy 153 éves magyar újság. Ám a hazámban ezt a csapást nem övezi bánat, vele gyors segítség. Nem új jelenség ez, hiszen majd egy évtizede ugyanígy, pillanatok alatt végeztek ki egy másik népszerű baloldali újságot, a Népszabadságot. Abba is tüstént belenyugodtak hazám népei.

Ne lepődjünk meg! Jelenleg olyan parlamentet választott hazám népe, amelyben csakis és kizárólag jobboldali pártok képviselik országunkat. Meghatározó jobboldali vonzással él a mostani győztes. Mellette pedig hasonló, vagyis jobboldali politikai felfogással ülnek az Országházban az eddig másfél évtizednél tovább regnáló bukott, immár megtépázott másik párt képviselői. No meg ott van parlamentünkben még kicsiny, ám egyáltalán nem elhanyagolható részvevőként a náci felfogására nyíltan büszke harmadik.

Baloldal, liberalizmus? Magyarhonban jelenleg nincs, nincs, nincs.

Akkor meg minek lenne, kinek kellene egy magát folytonosan baloldalinak valló újság?

Segítség, szolidaritás? Hasonlóan: nincs, nincs. A megbukott előző rendszert folyamatosan, hévvel leleplező, támadó új kormánytól még lanyha bátorítás sem érkezett. Fájdalmas, hogy az újságíró-társadalomtól sem. Nemhogy szolidaritás, segítőkészség, inkább olykor némi elégedettség, sőt káröröm tapasztalható. Nem is elvétve önhitt kijelentések sora: jobb is így, hiszen a printtermékeknek immár közeli jövője a kipusztulás, a teljes eltűnés, akkor meg minek újraélesztéssel próbálkozni?

Valóban? Végleg kihal a nyomtatott termék: az újság, a könyv, a kezelési utasítások, a munkahelyi jelentések és összegzések, vagyis egyéb kiadványok? Hiszen most már minden itt van kézügyben, minden elérhető laptopon, asztali gépen, e-bookon, okostelefonon, tableten.  És ezek mindig velünk is vannak: gyalog, kerékpáron, autóban, munkában, meg szerelem vagy vacsora közben, akár elalvás előtt az ágyban is.

Ám vegyük észre, már a közelmúltban  történtek hasonló folyamatok, nem is túl régen. Megjelent például a múlt század elején a mozgókép. Először némán, feliratokkal, majd hanggal is. Hódított is, erősen. Meghal a színház! – hirdette akkoriban számos, igencsak okos, mindentudó jós. Ám a színház, köszöni szépen, azóta is szépen él, sőt változik, megújul, ezzel együtt pedig akár bővül  a látogatottsága.

Eltelt aztán néhány évtized a múlt században, és megjelent, majd szépen terjedt a televíziózás, bár sebes hódítását egy időre visszavetette a szörnyűséges háború. Vége a filmnek, meg persze a színháznak is! – károgták az immár egy generációval ifjabb, ugyancsak csudára okos jósok. Ám a színház is, a film is, köszönik szépen, jól megvannak azóta is. Némileg, persze, nem is kevéssé módosult használatban, de élnek, sőt fejlődnek.

Most tehát a nyomtatott termékeket divatos temetni. Valóban ez a sors vár a kézbe vehető, lapozható, ide-oda forgatható újságokra, könyvekre, meg még akár dokumentumokra is? Kétlem. Ámbár én, immár túllépve életem tizedik évtizedét, már aligha érem meg az érdemi választ. Mert, ne feledjük, bizony a történelem során mindig kihaltak hosszan uralkodó technikák. Nagyon régen eltűnt a kőbe vésés, a pergamenre írás, azután pedig csupán roppantul értékes emlékekként maradtak fönn a kódexek, nemkülönben, immár a közelmúltban, a szépséges kézírással felvitt egykori szerződések, okmányok, levelek. Mi több, mára már csupán a közelmúlt emléke a gépírás, akár még az elektromos is, ahogyan a mechanikus nyomdai szedés is.

Meglehet tehát, hogy eltűnik a papíralapú nyomtatott termék. Átveszi helyét az elektronikus. Ahogy netán a természetes intelligenciáét a mesterséges.

De jó nekem, hogy ezt már nem érem meg!

És végül fájdalommal szólok még egyszer a szolidaritásról. Arról, amit a fenti mottó rettenetesen keserű és máig is érvényes szavai vésnek belénk. A szolidaritásról, ez esetben egy szakma, az újságíró szakma összetartozásáról. Elöljáróban megjegyzem, hogy bár három magas újságírói díj (Aranytollas Újságíró, Akadémiai Újságíró Díj, Atomtollas Díj) kitüntetettje is vagyok, mégsem vagyok újságíró. Nem, én villamosmérnök vagyok, olyan műszaki ember, aki örömmel és sokat írt tudományos és műszaki ismeretterjesztő cikkeket (több mint háromezret) meg könyveket a szakmai publikációi mellett.

Mégis, nem újságíróként, csupán újságokba, lapokba íróként, fájdalmasan hiányolom e szakma művelőinek az együttérzését most, amikor megöltek egy magyar kincset, egy több mint másfél évszázados magyar újságot. Megjelent ugyan néhány rövid, semleges hír, néhány interjú, de semmi komoly háborgás, összefogás. Sőt, mint említettem, nagyképű kioktatások is elhangzottak  a print megjelenés haláláról.

Ám ne feledjük, vegyük észre, hogy akár napjainkban is érvényessé válhat az egykori lelkész fájdalmas emléke arról, mi történt, amikor ő került sorra.