A IV. felvonás

Meglepett Vásárhelyi Mária Médiatörvény újratöltve című írása az új médiatörvény tervezetéről. Cikke az ÉS 2026. június 26-i számában jelent meg, éppen azon a napon, amikor a Magyar Közlöny 2026. évi 80. számában leközölték az Országgyűlés által három nappal korábban elfogadott új médiatörvényt. Ez a törvény a jogi hivatalos szóhasználatban a kacifántos „2026. évi XXI. törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény, valamint az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény módosításáról” elnevezést kapta.

 A szerző azzal indít, hogy az elfogadásra előterjesztett törvénytervezet nem sok jót ígér. Ha jól értem, a tervezetet az 1995 végén megszavazott médiatörvény – a jog nyelvén az 1996. évi 1. törvény a rádiózásról és a televíziózásról – klónjának tekinti. Idézi Hérakleitosz szállóigévé vált tételét, miszerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni, de mint megjegyzi, „nekünk mintha sikerülne”. Szóba hozza, hogy hosszú évek után született meg az első médiatörvény, s úgy gondoltam, hogy ha már így volt, vegyük sorra az előzményeket, majd a végén értékeljük a helyzetet.

Az első felvonás

Az 1990-ben hazánkban bekövetkezett társadalmi-politikai rendszerváltozással átalakult a nemzeti médiatér szerkezete, s megnyílt a kapu a sajtószabadság, a demokráciák működésének természetes velejárója számára. A sajtó működéséről szóló viták már a Kádár-korszak végéhez köze­ledve többféle módon is felszínre kerültek 1987 folyamán. Először az állampárti diktatúra egyik sza­tel­lit­szer­ve­ze­te, a Hazafias Népfront (HNF) Elnöksége által támogatott, a Fordulat és Reform program keretében kidolgozott javaslattal a sajtónyilvánosság reformjáról, majd az év közepén a demokratikus ellenzék radikális manifesztuma, a Társadalmi Szerződés részeként, továbbá az év őszén a Magyar Demokrata Fórum (MDF) megalakulásával záródó lakiteleki találkozón a sajtószabadság melletti kiállással. A sajtószabadság té­má­ja folyamatosan napirenden volt a közbeszédben is, valamint kiemelten fontos mozzanat volt, hogy az ál­lam­párt, a Magyar Szocialista Mun­kás­párt (MSZMP) 1988. május 20–22-én lezajlott országos pártértekezletén lényegében feladta a sajtó közvetlen pártirányítása dogmáját. Az MSZMP vezető testülete, a Központi Bizottság november közepén a rossz emlékű Agitációs és Propaganda Osztályt is megszüntette, és az újonnan létrehozott Társadalompolitikai Osztály feladatkörébe került a sajtóval való kapcsolatok kezelése. Az állampárton belül hosszú ideje folyó belső viták lezárásaként az MSZMP KB 1989 februárjában elfogadta a többpártrendszert, ami alapfeltétele volt a rendszerváltás kibontakozásának

Egy intermezzo 1990-ből

Békés átmenet a sajtószabadságba? címmel a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ), a Nyilvánosság Klub, valamint a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Magyar Távirati Iroda kamaráinak rendezésében vitát tartottak a sajtószabadságról és a pártok viszonyáról 1990 júniusában, amiről a Magyar Sajtó (1990/11. szám, 3–5. oldal) Vahl Ottó képriportjával tudósított. A képriportban a közönséget pásztázó fotók mellett tizenhat hozzászóló portréja található meg, valamint csatolva hozzájuk nyolc rövid hozzászólásrészlet, az utóbbiakból ötöt emelek ki ábécésorrendben.

Bencsik Gábor újságíró, a MÚOSZ főtitkára: A választásokon nem volt tét a sajtó felosztása, a szólászabadságot nem lehet pártok között felosztani.

Csurka István író, az MDF országgyűlési képviselője: A választások eredményének ismeretében újra kell osztani a hatalmat a tömegkommunikációban is, annak a pártnak kell ebből a legnagyobb arányban részesülnie, amelyik a legtöbb szavazatot kapta.

Gömöri Endre újságíró, Figyelő: A rádió, a televízió, a hírügynökség és a nyomtatott sajtó a negyedik hatalom, amelyet nem szabad függővé tenni választásoktól. A sajtónak a győztes és a vesztes féltől is függetlennek kell maradnia, kivéve természetesen a pártorgánumokat.

Jakab Zoltán médiaszociológus, a Magyar Televízió főmunkatársa: A sajtóstruktúrának követnie kell a rendszerváltozást. Ez viszont politikai bölcsességet kíván, nevezetesen annak a felismerését, hogy kormányzó pártok jönnek és mennek, a sajtó azonban marad. Elismeri a fennálló hatalmat, de nem kritikátlanul. A tét: a működőképes demokrácia.

Pető Iván gazdaságtörténész, az SZDSZ országgyűlési képviselője: A tájékoztatás és a szólás szabadságát biztosítani kell azoknak is, akik nem vettek részt a parlamenti választásokon, illetve azoknak a pártoknak, amelyek nem jutottak be a parlamentbe.

A második felvonás

1990 januárjában a két fordulóban megtartott szabad országgyűlési választások eredményeként a legtöbb szavazatot a Magyar Demokrata Fórum kapta. A szabadon választott országgyűlés alakuló ülése május 2-án történt meg, ahol a képviselők az MDF elnökét, Antall Józsefet 218 igen szavazattal 126 ellenében és 80 tartózkodás mellett választották meg kormányfőnek, s a jobboldali koalíciós kormány hivatalba lépése mintegy szimbolizálta a rendszerváltás megtörténtét. A rendszerváltást megelőző néhány hónapban, a Kádár-korszak végóráiban Németh Miklós kormánya még belekezdett egy kommunikációs törvény kidolgozásába, de többre már nem futotta tőlük; a kodifikálás elmaradt, így a törvénytervezet kidolgozása és parlamenti elfogadtatása az Antall-kormány feladata lett.

A miniszterelnököt a Magyar Televízió (MTV) 1990. augusztus 1-én hivatalba lépett elnöke, Hankiss Elemér arra kérte, ő maga aktívan részt vehessen a médiatörvény kidolgozásában, amit két hónap alatt megvalósíthatónak tartott. A munkához felkért egy szakértőkből álló nyolctagú bizottságot, amelybe az MTV részéről Jakab Zoltán főmunkatársat delegálta. Jakab Zoltán az igen sikeres szakmai életpályája újabb állomásaként az MTV főmunkatársa volt komoly kutatói teljesítménnyel, beleértve az audiovizuális ágazat szabályozásának elemzéseit is. A Magyar Rádió (MR) elnöke, Gombár Csaba szintén augusztus elsejével kapta meg a kinevezését, s az ő megbízásából az MR-t jómagam képviseltem a szakértői bizottságban. A további hat szakértő kiválasztásában a szakmai megfelelésen túl Hankiss számára döntő szempont lehetett a politikai egyensúly megtartása. Hankiss szerette volna, hogy rövid idő alatt elkészüljön a törvénytervezet, de ezt nem tudta és nem is tudhatta elérni, ahhoz túl bonyolult volt a feladat, és túl ellentétesek voltak a parlamenti pártok elgondolásai. A szakmai viták fóruma a parlament Kulturális Bizottsága lett, és Jakab Zoltán fogta össze a tárgyalásokat. Az Igazságügyi Minisztérium kijelölt munkatársa, Molnár Zoltán főosztályvezető-helyettes együtt dolgozott vele, s hogy úgy mondjam, a lehetetlent nem bírták legyűrni. Én magam később már csak megfigyelőként voltam jelen, és olykor rémüldöztem, mi is lesz ebből. Az lett, hogy 1992 legvégére elkészült egy olyan törvénytervezet, amely mögött nem állt közös politikai akarat, így elbukott a szilveszter napján tartott parlamenti szavazáson. Bár hihetetlenül hangzik, a képviselők közül senki nem szavazta meg a beterjesztett törvénytervezetet, ami a koalíciós kormány számára jelentős presztízsveszteséget okozott. Az első próbálkozás kudarcot vallott, s a kormány nem is kísérletezett újabbal, hisz anélkül is volt ezernyi gondja.

A harmadik felvonás

Antall József miniszterelnök 1993. december 12-én elhunyt, utódjának Boross Péter akkori belügyminisztert választotta meg az Országgyűlés. Az új koalíciós kormány számára a médiatörvény kidolgozása szóba sem jöhetett, hisz csak néhány hónap maradt hátra az esedékes új országgyűlési választásokig. A jobboldali koalíció próbálta menteni a menthetőt, de sikert nem tudott felmutatni, így az országgyűlési szavazásból vesztesként jött ki. A 386 fős parlamentbe bejutó pártok közül az MSZP 209 mandátumot szerzett, ez a kormányalakításhoz elég volt, viszont a majdani médiatörvény elfogadásának kétharmados többségéhez még kevés. A választói szavazás második helyezettje, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) 69 mandátumot szerzett. A nevezett két parlamenti párt mandátumait összeadva 278 mandátumot kapunk, ami a 368 parlamenti mandátum 75,5 százalékát teszi ki, így bőven elég volt ahhoz, hogy a két párt egyetértése esetén a parlament kétharmados többséggel elfogadja a benyújtandó médiatörvény tervezetét.

Jelen írásban nem foglalkozom az MSZP és az SZDSZ vezetésének azon döntésével, hogy koalícióra léptek az 1994–1998. évi parlamenti ciklusban. Ebből csak az a következmény írásom tárgya, hogy 1994 derekán Sajó András alkotmányjogász akadémikus megbízást kapott arra, hogy vezetésével az általa javasolt és Fodor Gábor szakminiszter által elfogadott munkacsoport úgy negyedév alatt készítse el a médiatörvény tervezetét. Sajó András hét szakértőt kért fel, akik egytől egyig megkapták a hivatalos szakminiszteri megbízást, s megalakult a szakértői csoport. A felkért szakértők zöme a szakmában nem volt ismeretlen. Önkényesen válogatva a névsorból a szakértői csoport tagja volt Sárközy Tamás jogász, egyetemi tanár, a Magyar Jogász Egylet elnöke; Hazay István villamosmérnök, a Frekvenciagazdálkodási Intézet igazgatója; Nehéz-Posony István ügyvéd – a maguk szakterületén országosan ismert nevek. Velük dolgoztunk további négyen, ábécésorrendben Ballai Éva jogász; jómagam, azaz Gálik Mihály közgazdász médiakutató; Pártos Ferenc közgazdász, a közönségmérés szakértője és Timár János jogász, médiaszociológus. A nyár kellős közepén az Oktatási Minisztérium legfelső emeletén egy erre átadott teremben kezdtük meg a munkát.

Ez a szakértői csoport Sajó András vezetésével a törvénytervezet első munkaváltozatát kevesebb mint két hónap alatt elkészítette, majd bevonta a további munkába a szakmai érdekelteket (stakeholders), akikhez eljuttattuk a munkaváltozat egy-egy példányát. A vélemények meghallgatása/feldolgozása fárasztó munka volt. Igyekeztünk feldolgozni a hozzászólásokat, ha már megadtuk a lehetőséget, hogy az egyes szakmai és/vagy érdekcsoportok is kifejthessék a véleményüket. A kidolgozott és a megrendelőnek átadott tanulmány, a Törvényjavaslat a rádiózásról és a televíziózásról általam megőrzött példánya 90 oldalon maga a szöveg, s hozzácsatolva 25 oldalt vett igénybe az indoklás. A teljesítést követő egy hónap múlva Horn Gyula kormányfő megbízottja, Révész Tamás Mihály tudatta velünk, hogy a tanulmány megfelelő alapot ad a közigazgatás számára a törvényjavaslat kidolgozásának koordinálására, amiben mi is részt vehetünk, ha úgy gondoljuk. Egy szakértő kivételével nemet mondtunk, mert rajta kívül valamennyien olyan állásban voltunk, ahol csak nyári szabadságunk terhére tudtuk felszabadítani a megbízatásunk megkövetelte időt. Úgy éreztük, hogy a parlamenti pártok képviselőivel folytatandó szakmai egyeztetések még hosszabb időt vesznek majd igénybe, ami aligha fér bele a hétköznapi munkánkba. Így azután csak követtük, miként folyik az újabb törvénytervezet kidolgozása, amely végül is a harmadik változat elfogadásával ért célba a hatpárti tárgyalások lezárásával 1995 őszén. Révész Tamás Mihály erről a folyamatról publikált egy nagyjából 40 oldalas átfogó tanulmányt A duális médiarendszer létrejötte Magyarországon címmel, amely 2013-ban jelent meg egy médiatörténeti összeállításban. Világossá lett, hogy több mint egy év kellett a hatpárti konszenzust élvező törvénytervezet elkészítéséhez, amelyet több mint kétharmados többséggel fogadtak el a parlamenti képviselők 1995 legvégén, és az 1996. évi I. törvény a rádiózásról és a televíziózásról nevet kapta.

A törvény elfogadása után a duális médiarendszer kialakítása mind a tele­víziózást, mind a rádiózást illetően váratlan eredményekhez vezetett. A két országos kereskedelmi földfelszíni sugárzású tévécsatorna, a TV2 és az RTL Klub néhány hónap leforgása alatt megelőzte a földfelszíni sugárzású MTV1 csatornát, s ez a tendencia visszafordíthatatlannak bizonyult mind a nézők, mind a hirdetők piacán. Ráadásul maga a pályáztatás lebonyolítása is botrányosan zajlott le, de erről csak ennyit. A rádiózásban a két országos terjesztésű, könnyűzenére szakosodott kereskedelmi rádió, a Danubius és a Sláger szintén hamar megelőzte a közszolgálati, általános műsorkínálatú Kossuth rádiót és Petőfi rádiót, és sovány vigaszt jelentett a közrádió számára, hogy csak a komolyzenét és a magas kultúrába tartozó irodalmi műsorokat sugárzó Bartók rádió őrizte meg a maga presztízsét, igaz, versenytárs híján.

A negyedik felvonás

A következő három országgyűlési választás során 1998-ban a Fidesz és szövetségesei, 2002-ben és 2006-ban pedig ismét az MSZP–SZDSZ-koalíció kapta a legtöbb szavazatot, de a nevezett, viszonylag szerény többségű három győzelem nem volt elég ahhoz, hogy az ellenzéki pártok támogatása nélkül módosítani lehessen az 1996. évi I. törvényt a rádiózásról és a televíziózásról. A 2010. évi országgyűlési választásokon négy párt és egy független jelölt jutott be a parlamentbe: a Fi­desz–­KDNP 263, az MSZP 59, a Jobbik 47, a Lehet Más a Politika (LMP) 16 fővel, független képviselőként pedig Molnár Oszkár.

A kétharmados többség birtokában a Fidesz–KDNP-koalíció teljesen átrendezte a médiaszínteret, s ezt a törekvését a médiatörvény drasztikus módosításával és az Alaptörvénynek elnevezett alkotmányátalakítással érte el. Egyetértek Vásárhelyi Máriával abban, hogy a 2010-ben lezajlott kormányváltás úgymond kimaxolta a közmédia és a médiapiac feletti befolyást, méghozzá úgy, hogy az Orbán-kormánynak e téren a továbbiakban nem volt szüksége kompromisszumokra, és „ekkor vette kezdetét a közmédia kormánypropagandistává züllesztése és a médiapiac teljes szétverése”. Viszont nem értek vele egyet abban, hogy „a parlamentben csak jobb és szélsőjobb pártok képviselői ülnek”. A Tisza Párt parlamenti képviselői közül ugyan senkit nem ismerek személyesen, a Tisza programját viszont ismerem, s olyannak találom, mint egy súlyos helyzetbe sodródott ország számára a maga egészében elfogadható tervet, amely majd az idők folyamán és a tapasztalatok értékelésével szükségszerűen módosulni fog néhány helyütt, és minden bizonnyal a média színterét érintő szabályozásban is.

A szerző azzal a mondattal zárja okfejtését, hogy „[m]eggyőződésem szerint – akármennyire sürgős is a médiaszíntér átalakítása – megér egy-két hónapot, hogy egy alaposan megvitatott, jól átgondolt, szakszerű, a demokratikus működés garanciáit magában hordozó törvény szülessen végre”. Nem hiszem, hogy ez valósul majd meg, már csak azért sem, mert egy ilyen törvény kidolgozása inkább ábránd, semmint reális lehetőség. Életpályám során jó néhány, a médiát és a távközlés szabályozását célzó törvénytervezet előkészítésében vettem részt, és ugyan soha nem lett belőlük tökéletes alkotás, de alkalmazni azért lehetett őket.