Garay János és a Bélák

Az Árpád-házi királyi csontvázak története nem a közelmúltban, hanem már 1848-ban kezdődött, ahogy arról az első ilyet látó költő, Garay János is írtPetőfinek 1848. december 25-én. Miután a költőtárs nejének szoptatási tanácsot küld neje révén, rátér az akkori szenzációra, III. Béla érintetlen sírjának felfedezésére és bemutatására: „A napokban két verset kanyarítottam, mit már csak ritkaságánál fogva is megemlítek. Az egyik egy csatadal, – a másikra a Sz. Fehérvárt felásott királyi koporsók ihlettek, síri hang az élőkhez; amaz az Életképekben jelenendik meg; ezt a Kossuth hirlapjába adom.” (Ez utóbbi nem jelent meg, mert a lap elmenekült Pestről, és megszűnt.) „Holnaputánra tudóstársilag vagyunk meghíva a Múzeumba a sz.fehérvári ős­emlék megnézésére. Engem, ki őseink nagy kora iránt annyi kegyelettel viseltetem, előre örömmel tölt el, hogy egy Árpád-királyt ha csak csontvázban is, látandok; nem tán azért, mert király, hanem mert oly korból való magyar, melyben e nemzet szabad, független és nagy volt. Bár csontaiból oly miazma terjedne elkorcsosult levegőnkbe, mely mindnyájunkat szabadsági lázba ejtene!”

A minap azonosított II. (Vak) Béláról Az Árpádok című elbeszélő költeményében összegzésül ennyit ír: „Alatta naggyá nem lett nemzete, / De bút s keserveket sem szenvede.” Néha ez sem kevés.

Találta és tálalta: ősbor