Börtönkönny ürügyén

A jelen folyóirat címében szereplő „Irodalom” megjelenése kézenfekvő. A másik, az „Élet” címszó pedig mintegy összegzi a kultúra egyéb (előadó- és képzőművészeti stb.) ágazatait, valamint a nagy túlsúlyban lévő politikai, illetve ritkán az életmódot érintő tartalmakat. Végeláthatatlanok a rendszert egyetlen szóval meghatározni próbáló „minek nevezzelek” (most éppen a kormányváltás vagy rendszerváltás?) témájú cikkek.

Ezekben egyesek kiakadnak azon, hogy az új hatalom ura orbáncinkosnak bélyegzi és el kívánja lehetetleníteni azokat, akik nemhogy semmiféle közvetlen kapcsolatban sem voltak a NER-rel, de soha nem is szavaztak a Fideszre, miközben mélyen hallgat arról, hogy soraikban bőven vannak nemcsak a bukott rendszer elkötelezett, hűséges választói, de magas szintű kiszolgálói is. Kettesek viszont úgy csinálnak, mintha amnéziások lennének, vagy nem itt éltek volna az elmúlt tizenhat vagy még több évben. Ízlésemnek megfelelőbb lenne a politikai és az életet érintő cikkek közötti másfajta arány. De hát nem én vagyok az ÉS szerkesztője, és meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ez mindenkinek jobb így.

A fentiek megvilágítják, miért találtam kellemes meglepetésnek a Dlusztus Imre Börtönkönny című cikkét (ÉS, 2026/19., máj. 8.): mivel az a konkrét, büntetőpolitikai kérdéseken túlmenően a rácsok két különböző oldalán élőkkel, gondolataikkal, beállítottságukkal stb. is foglalkozott. Az orbáni NER-korszak a politika, a gazdaság és a társadalom minden területén, tehát itt is óriási károkat okozott, a börtönben fogva tartottak és az ott dolgozók, valamint általában az emberek, a róluk gondolkozók körében egyaránt. Lesz helyreállítási tennivaló annak érdekében, hogy visszakapaszkodjunk legalább a korábbi szintre. Szlogenben persze nem volt hiány (lásd a vonatkozó időszakban hozott különböző reintegrációs törvényi változtatásokat és intézkedéseket), mégis a gyakorlatban, ahogy a cikk szerzője írja, a büntetés-végrehajtás dolgozóinak gúzsba kötve kellett táncolniuk. Ők is fellélegeznek, végre értelmes és hasznos munkát folytathatnak. Sajnos a mögöttünk lévő időszakban általánosan szított gyűlölködés, az elítéltekkel szemben fenntartott hergelés formájában itt is kapott muníciót. Most végre úgy alakult, hogy kikeveredhetünk a tizenhat évnyi folyamatos lecsúszás és züllés eredményeként kialakult gyalázatból, egy mindenképpen demokratikusabb, nyugodtabb, később talán horribile dictu unalmasabb élet ígéretével. Ebben előbb-utóbb remélhetően lesz idő és energia (gondolat és késztetés) olyasmikkel is törődni, mint amilyen például az edukáció, éspedig a demokráciára vonatkozó alapismeretektől kezdve a kritikus gondolkozáson keresztül az érzékenyítésig. Nemcsak felszínesen, hanem részletekbe menően.

Nem mintha ez tilos lett volna eddig, de fájdalmasan ritkán lehetett vele találkozni. Az ÉS folytatja ezt a hagyományt, például az Élet rovatban május 29-én megjelent Nyugi című (megint csak politikai tartalmú) cikkben azt olvashatjuk, hogy „[a]mit az új összetételű parlament első napján láthattak, abban volt jó is, volt rossz is”. Mi több, a megállapítást értékes, kritikus elemzés követi. Ezzel szemben sajnos azt látjuk, hogy a magukat függetlennek gondoló médiák munkatársai (Klubrádió, ATV) tartanak a miniszterelnöktől, és részükről nemhogy edukációs törekvések nem látszanak, hanem éppenséggel a beszélgetőtársak kritikáinak a jogosságát kérdőjelezik meg.

Edukáció nélkül nincsen előrelépés tanultságban és kulturáltságban, ami döntő befolyást gyakorol a mindennapi életre. Tévedés ne essék, nem csak nálunk vannak hiányosságok. Jóllehet Svédország iskoláiban már a gyerekek is gyakorlati foglalkozások keretében ismerkednek a demokráciával, sokan figyeljük tehetetlenül, hogy képes lesz-e „túlélni a mintademokrácia” a világ legerősebb államában, amelyikben egy olyan (nem kis eufemizmussal fogalmazva) mentálisan megkérdőjelezhető állapotú ember került hatalomra, aki tevékenységével komoly kockázatot jelent az egész világra.

A Börtönkönny című cikket olvasva számomra az érzékenyítés témája került előtérbe. Ha sikerül kivonni magunkat az „elítéltek” elleni gyűlölködés és uszítás hatása alól, akkor érdemes lehet elgondolkozni azon, van-e, aki nem vágyott soha arra, hogy elvegye a másét, vagy (szerinte) jogos bosszút álljon valamely őt ért sérelemért, amint arról a narrátor az Ülök és meditálok című, 1997-ben készült indiai–izraeli dokumentumfilmben beszél. Néha bizony nagyon kevésen múlik, hogy hibázunk-e, ráadásul esetleg nagyot. Szerencse kérdése lenne? Nem volt szerencséje az egyébként átlagos, normális életet élő O. Áronnak, amikor a Szentendrei úton súlyos balesetet okozva két ígéretes fiatal meghalt. Azt nem tudom, hogy mennyit érzékelt a feltámadó, cunamiszerű gyűlöletből, ami azok felől is jócskán érkezett, akiknek nem volt közük az áldozatokhoz.

Olyanoktól, akiknek nem adatik meg, hogy a nagy megrázkódtatást megélt hatéves Grady Bankhead helyébe képzeljék magukat, és nem tudják feltenni a kérdést, hogy ők mi tettek volna a helyében. „Lehet-e súlyosabb traumát elképzelni, mint hogy istentől elrugaszkodott helyen, egy elhagyott, romos ház előtt otthagynak a kisöcséddel együtt, hogy vigyázz rá?” Ráadásul Grady nem volt képes teljesíteni a rábízott feladatot, az öccse meghalt. A további megpróbáltatások ellenére az egy ideig viszonylag normálisnak nevezhető élet után az időzített bomba robbant, a vége fegyházban letöltendő tényleges életfogytiglan lett (lásd a Dhamma Testvérek című dokumentumfilmet 2007-ből).

Csak annyit kérek, hogy nézzék meg a neten elérhető dokumentumfilmek legalább egyikét.

(A szerző a Magyar Börtönügyi Társaság tagja, Vipassana Magyarország Alapítvány)