A hamis párhuzamokról

Úgy fest, a történészek jobban szeretik a történelmet, mint a történészeket. A jó történész mindig törekszik a lehető legárnyaltabban fogalmazni, ha a történelemről ír, ám a történészekről szólva ugyanezt a pontosságot és árnyaltságot általában már nem tartja kötelezőnek. Ez nem Szvák Gyula írásáról jutott először eszembe (Ex cathedra, ÉS, 2026/22.,­ máj. 29.), de arról is eszembe jutott. Egyébként Szvák Gyula fontos írásában a laikus örömével olvastam historiográfiai fejtegetéseit és az – általam sajnos kevéssé ismert – magyar történeti ruszisztika eredményeit, miközben együttérzőleg bólogattam, olvasva a szakma méltánytalan mellőzéséről szóló keserű mondatokat.

Csak egyetlen megjegyzését teszem szóvá, azt is csak azért, mert amit más szemére vet, ő maga is elköveti. Ráadásul a – szememben – legárnyaltabb fogalmazásra törekvő magyar történész kerül így a hamis párhuzamokra hajlamos nagyotmondók táborába. Szvák Gyula így bírálja Romsics Ignác Clio bűvöletében című – összességében általa is dicsért – könyvének egyik összehasonlító megállapítását: „Romsics akadémikus tudniillik, ahogy székfoglalója címében is a Magyar történetírás gleich­schaltolásáról beszél 1945–1949 között, ami a végpontot illetően kétségkívül igaz, de relativizálja az 1945–1947 közötti időszak összességében békésebb, »türelmesebb«, befogadóbb jellegét. Arról nem is beszélve, hogy a német fogalomhasználattal a megtörténtnél erősebb leíró eszközt alkalmaz, és beáll a korszellemnek megfelelő, a náci és sztálini rendszer közötti különbségeket elimináló diskurzusba.” Pár sorral feljebb – szerintem – maga is „a megtörténtnél erősebb leíró eszközt alkalmaz” az Orbán-korszak egyik gyalázatos jelenségéről szólva: „…az antiszemitizmusra társadalmi szinten valóban mutatkozott némi igény és fogadókészség, nem véletlenül árasztotta el később a hitlerista zsidó gúnyrajzokra emlékeztető Soros György-plakátjaival a kormány az országot”. A plakátok nekem is nagyon ellenszenvesek voltak, de egyáltalán nem emlékeztettek „a hitlerista zsidó gúnyrajzokra”. Bárki könnyen összevetheti őket az internet korában. Sőt, mintha egyenesen törekedtek volna arra, hogy a fotók maguk semlegesek, s ne torzak legyenek. Ami persze nem feledtette a plakátok politikai inkorrektségét. Ráadásul a történetírás „gleichschaltolása” kifejezés sokkal közelebb van a valósághoz, mint a Soros-plakátok a hitlerista zsidó gúnyrajzokhoz. Romsics a háború utáni négyéves korszakra – 1945–1949 – használja a gleich­schaltolás kifejezést, ezt Szvák is elfogadja, azért bírálja mégis használatát, mert a négyből két évre még nem érvényes: „az első két évben még békésebb, finomabb módszerek uralkodtak”. Ez nekem egy kicsit olyan, mintha valaki azt a fogalmazást kifogásolná, hogy Giordano Brunót az inkvizíció megégette, mert ez csak a végére igaz. Korábban csak kiátkozták, bebörtönözték, talán kivágták a nyelvét, de nem égették – csak a végén.

Természetesen ezt nem tettem volna szóvá, ha nem Szvák Gyula bátorít: „érdemesebb finomabb distinkciókat alkalmazni, és (…) más [pontosabb] terminusokkal operálni”.

(A témával kapcsolatos további írás az Agora rovatban: Karsai László cikke)