A holokauszt emlékezete

Az elmúlt hetekben két érdekes, adatgazdag cikk1 is foglalkozik Orbán Viktor volt miniszterelnök egykori történész főtanácsadójával, Schmidt Máriával. Gyáni Gábor Schmidtnek szentelte írását, de nem tárgyalta Ránki György holokauszt-túlélő történész hajdani kegyeltje egyik fő bűnét: a Horthy-korszak és a holokauszt történetének meghamisítását (Ki volt Schmidt Mária?, ÉS, 2026/18., ápr. 30.). Szvák Gyula historiográfiai áttekintésében ahol Gerő Andrásról ír, nem említi, hogy Habsburg-kutatóként a XX. századi történelemhamisító kormányzati emlékezetpolitikát legitimáló történész lett, és Schmidt közvetlen beosztottjaként dolgozott hosszú évekig (Ex cathedra, ÉS, 2026/22., máj. 29.).

Az 1980-as évek elejétől ismerem Schmidtet. Ránki György kérte meg Karsai Eleket, hogy segítsen pártfogoltja első holokauszt-tárgyú kéziratát publikálható formába hozni. Édesapám próbálkozása kudarcot vallott.2 Már akkor, amikor – szintén Ránkinak köszönhetően – Randolph L. Braham New Yorkban megjelent, a magyar holokauszt történetének magyar kiadását bízták rá, kiderült, hogy Schmidtnek van néhány rossz tulajdonsága: tájékozatlan, figyelmetlen és elfogult. A magyar rendeleteket, parlamenti felszólalásokat, újságcikkeket – amelyeket Braham nagy gonddal fordított angolra – Schmidt visszafordíttatta magyarra a fordítógárdájával, ahelyett hogy az eredeti magyar szöveget idézte volna. Schmidt olykor hajlandó hazudozni is. A történészszakma nyilván zsidó-liberális-baloldali tagjai által üldözött, méltatlanul háttérbe szorított áldozata szerepébe próbálta magát pozicionálni. Nem igaz, hogy ő sajtó alá rendezte volna Komoly Ottó cionista vezető naplóját. Az 1994-es budapesti nemzetközi holokauszt konferencia-kötetből nem „kicenzúrázták”, egyszerűen nem volt hajlandó (vagy nem volt képes) előadása szerkesztett, lábjegyzetes változatát időben leadni Braham professzornak, a kötet főszerkesztőjének.3

*

Gosztonyi Péter svájci történésszel Schmidt már 1992-től hirdette, a történelmi tényekkel mit sem törődve, hogy Horthy 1944. július 2. előtt semmit nem tudott a nácik „zsidópolitikájáról”. Ám amikor a menye ezen a napon a kezébe adta az Auschwitzi Jegyzőkönyveket, azonnal leállította a deportálásokat. Horthy, valamint a magyar politikai, katonai és gazdasági elit tagjai már 1942–1943-ban tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a nácik százezerszámra ölik minden egyes hónapban a zsidókat. Arról pedig Schmidt is, és Horthy többi védelmezője is mélyen hallgat, hogy 1944 augusztusában a kormányzó ismét engedélyezte a deportálások folytatását. Erre csak azért nem került sor, mert 1944. augusztus 23-án Bukarestben megdöntötték Ion Antonescu marsall uralmát, a román hadsereg átállt a Vörös Hadsereg oldalára, bekövetkezett a dél-keleti német front összeomlása.

 1999 őszén egyik előadásában azt találta mondani, hogy a II. világháború idején egyik harcoló félnek sem volt célja sem a zsidók elpusztítása, sem a megmentésük. „Megfeledkezett” a náci Németországról. Schmidt szerint Magyarország a II. világháború előtt és alatt nem választhatott a Gulaggal és terrorral működő Szovjetunió „…és a kétségtelen gazdasági és katonai sikereket felmutató náci mintaállam között”. Schmidt úgy véli, Magyarország második világháborús hadba lépését könnyű az események végkimenetele felől megítélni, de akkor még nem lehetett tudni, ki nyeri meg a háborút...

Még 1998-ban, a választások előtt a Fidesz vezére felkereste az ausch­witzi koncentrációs tábort, és – teljesen jogosan – felháborodott a magyar holokausztnak szánt 18. sz. barakkban látható, formájában és tartalmában elavult kiállításon. Miniszterelnökként utasította Schmidtet, hogy alkossanak ott egy új, jó kiállítást. Schmidt felkérte ehhez Ihász Istvánt, a Magyar Nemzeti Múzeumban ma is látható, Horthyt rehabilitáló állandó kiállítás kurátorát. Az eredmény egy tárgyi tévedésektől hemzsegő, antiszemita felhangoktól sem mentes kiállítási forgatókönyv lett. A MAZSIHISZ megszerezte a forgatókönyvet, mi, a szervezet történész szakértői megbíráltuk azt. Schmidt úgy vélte, hogy mi, a bírálók botrányt csináltunk, ezért ő megsértődött, és leállította a kiállítás szervezését: nem óhajt azokkal együtt dolgozni, akik „alaptalanul antiszemitáznak”. 1999-ben azt írtam, hogy Schmidt magánemberként azon sértődik meg, amin neki tetszik. Egy történésznek viszont szakmai érvekkel meg kellene védenie Ihász munkáját, de ha ezt nem tudja megtenni, akkor miniszterelnöki tanácsadóként ne próbálja megakadályozni, hogy Auschwitzban a történelmi hitelességnek megfelelő, új kiállítás legyen. Végül csak az első Orbán-kormány (1998–2002) bukása után sikerült az auschwitzi 18-as barakk új magyar állandó kiállítását létrehoznunk.

Schmidt a holokausztot lényegtelen eseménynek tartja. Szerinte a XX. század legnagyobb bűncselekménye az első világháborút lezáró Párizs környéki békék megkötése volt.

Schmidt 1999-ben tanulta meg, hogy nem szabad egy-egy tervezett történeti tárgyú kiállítása forgatókönyvét nyilvános vitára bocsátania. A Terror Háza Múzeumot 2002-ben, a választások előtt pár hónappal nyitották meg. A NASA rakétaindító kódjait nem őrizték olyan gondosan, mint az Andrássy út 60.-ban ma is látható állandó kiállítás forgatókönyvét. A Terror Háza fő mondanivalója, hogy a magyar nép minden korban csak áldozat volt: sem vezetői, sem a széles néptömegek soha, semmikor nem tévedtek, nem lelkesedtek torz eszmékért. Mindenről az idegen megszállók, a németek, majd az oroszok tehetnek, mindenért egy maroknyi nyilas, majd nyilasból kommunistává vedlett kollaboráns a felelős. Ha az épületre felnézünk, az már a tetőhomlokzati pengefalával hazudik, történelmet hamisít: azt hirdetik a lemezbe vágott nyilaskereszt- és ötágúcsillag-ábrák, hogy Magyarországon 1990 előtt két diktatúra volt, a nyilas és a kommunista.

A Terror Házában két szoba jut az 1945 előtti időszakra, míg huszonhárom a kommunista rezsimre. A kiállítás szerint az 1944. márciusi német megszállás után a nyilasok szinte azonnal elkezdik a Dunába lőni az 1944 novemberében felállított pesti gettókból kiterelt zsidókat. A második teremben eredetileg az volt olvasható, hogy a német megszállás után az akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A valóságban a Hor­thy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidó vagy annak minősített állampolgárok totális jogfosztásához, kirablásához, majd végül deportálásához.

A magyarországi volt a holokauszt történetének legnagyobb és leggyorsabb deportálási akciója. 1944. május 15-től július 6-ig 437 ezer embert deportáltak Magyarországról, kb. 400 ezret közülük a legnagyobb haláltáborba, Auschwitz-Birkenauba. Auschwitz minden harmadik áldozata Magyarországról deportált zsidó volt. A közvetlen végrehajtók száma kb. 200 ezer fő: köztük több tízezer hivatalnok: szolgabírók és jegyzők; pénzügyőrök, tanárok és leventék; a zsidókat a gettókba terelő, őket őrző csendőrök, rendőrök és katonák; a gettók, gyűjtőtáborok iszonyatos zsúfoltságával, katasztrofális egészségügyi állapotaival szembesülő, azért nem kis részben felelős polgármesterek, alispánok; a lányok, nők testüregi motozását sok esetben a csendőrök jelenlétében végrehajtó bábák – ők azok, akikszervezték és bonyolították le ezt az akciót.

Csurka István MDF-alelnök egyik legélesebb bírálója hajdan Kövér László volt. Az Antall József vezette kormánypárt már 1990-ben a nemzettel azonosította magát, míg ellenfeleiket gyökértelen, hazátlan, az idegen – internacionalista, multikulti – érdekeket kiszolgálóknak nevezték.

Akkor még nem sejthette Kövér, hogy később Schmidt lesz az egyik főideológusa a Fidesznek. „A haza nem lehet ellenzékben” – mondta a 2002-es választási veresége után Orbán Viktor. Vagyis a haza maga a Fidesz, és akik a kormányra léptek utána, azokbaloldali, liberális, „idegenszívű” bitangok. Akik – talán túlzás lenne genetikai okokkal magyarázni, de – időnként rárontanak a nemzetükre – fogalmazta meg Tusnádfürdőn Orbán.

*

2002-ben, a választási kampányban, ebben a gondolatkörben élve sajátították ki az 1848-as márciusi forradalom kokárdáját. A „négyigenes” népszavazáskor, 1989 novemberében az MDF azzal kampányolt: aki magyar, otthon marad, nem szavaz! 2002-ben Orbánék azt harsogták, hogy aki magyar, rájuk szavaz! Sokan tettek meg nagy utat a baloldali-liberális demokratikus oldaltól a szélsőjobb illiberális, antiszemita pöcegödréig. Bayer Zsolt 1993-ban, a baloldali-liberális folyóiratban, a Kritikában, az MDF-et azért bírálta, mert Horthy Miklós újratemetését hivatalos, állami rangra emelte. Akkor azzal próbáltak védekezni, hogy az MDF-kormány tagjai „civilben” jelentek meg Kenderesen. Bayer szerint ezzel az 1945 előtti népiek demokratikus, antifasiszta hagyományait tagadták meg, ezért azt tanácsolta az MDF vezetőinek, hogy legjobban tennék, ha hazamennének, felköpnének a levegőbe, és aláállnának. Csurka ellen, az MDF-ből történő kiszorításáért a legtöbbet Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere tette. De ő volt az is, aki a parlamentben kijelentette, hogy hitelesen a magyar népet csakis keresztény-nemzeti alapon lehet képviselni. Akkor az SZDSZ képviselői tiltakoztak, a Fidesz képviselői pedig Orbán intésére kivonultak az ülésteremből. „Keresztény-nemzeti”: e kifejezésről a történész Jeszenszky tudja, hogy – Szabó Miklós történész kifejezésével élve – annyit jelentett a Horthy-korszakban: nem zsidó. Értelme nincs, a kereszténység nemzetek fölötti, egyetemes.

Schmidt és Gerő ott bábáskodott az Alaptörvénynek csúfolt, gránitszilárdságú, a 2011-es ratifikálása óta eltelt tizenöt évben tizenötször módosított valami megszületése felett is. Gerő „világinak” nevezte az alcímében Nemzeti hitvallásnak aposztrofált irományt, amely „Isten, áldd meg a magyart!” himnuszi fohásszal indul. Az Isten megszólítása, tőle az áldás kérése, az Alaptörvény szerint hitnek, és nem állampolgári jognak tekintett magyarság fogalma nem egy szekuláris államszerveződés sajátossága.

Az Alaptörvény azzal, hogy a „kereszténység nemzetmegtartó erejére” hivatkozik, a keresztény hitet a nemzethez tartozás alapfeltételének tekinti, ami a szekularizmus tagadása. Minden más vallást a magyar nemzeten kívülinek tart, amelyekre a keresztény államvallás szemszögéből mint alárendeltekre tekint, de azért a kormányhatalom a létezésüket kegyesen elfogadja. Az Orbán-kormány az államra nem állampolgári jogokon szerveződő szabad polgárok közösségeként, hanem egy vallásos, keresztény hittel megélt nemzetként tekint.

Amikor 2013-ban kiderült, hogy a magyar holokauszt 70. évfordulójára egész évben fogunk emlékezni, és a 2014-es emlékév megrendezését, megszervezését Schmidt Máriára bízták, azt találtam mondani a Goldmark Teremben, ahol a MAZSIHISZ egyik történész szakértőjeként vettem részt egy sajtóértekezleten, hogy ez olyan, mintha fiatal lányok erkölcsi nevelését egy nyilvánosház madámjára bíznák. A holokauszt-emlékév egyik legfontosabb ötlete a Józsefvárosi pályaudvarra tervezett Sorsok Háza volt. Az eredeti ötletgazda Szita Szabolcs történész volt, a kivitelezést Lázár Jánosra, akkor a miniszterelnökséget vezető miniszterre bízták. Schmidt – állítólag Orbán hathatós támogatásával – kisajátította Szita ötletét, majd az ő új javaslata csak annyi volt, hogy az új kiállítás szóljon a nácik gyermekáldozatairól. Amikor megkérdezték Lázártól, miért csak a meggyilkolt zsidó gyerekekről fog szólni a Sorsok Háza, azt találta mondani, hogy azért, mert ők még igazán ártatlanok voltak, amikor megölték őket.

Schmidt most sem volt hajlandó szakmai vitára bocsátani a tervezett kiállítása forgatókönyvét. 2014 júliusában egy szűk körű értekezleten közölte, hogy ők várják a bírálatokat, de csak a pozitív, építő jellegű kritikát fogadják el. Akkor már közismert volt, hogy a washingtoni Holocaust Memorial Museum (USHMM) szakértői nem voltak hajlandóak szóba állni a Horthy-kultusz ápolásáról és holokauszt-relativizálásáról nemzetközileg ismert Schmidttel. Azóta a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet is megszakította a kapcsolatot a Terror Háza Múzeum igazgatójával.

Schmidt szerint a Horthy-rendszer többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia volt, amelyben vagyon- és jogbiztonság volt egészen a harmincas évek végéig. Szerinte a sajtó-, a szólás- és gyülekezési szabadság korlátlanul érvényesült, az állampolgárai életét a II. világháborús viszonyokat, az ország geopolitikai adottságait és katonai erejét figyelembe véve egészen az ország náci megszállásáig igyekezett megóvni. Azért csak hoztak 23 zsidótörvényt, kiadtak több száz jogfosztó, kifosztó, megalázó kormány- és miniszteri rendeletet. Schmidt azt állítja – minden alap nélkül –, hogy a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek 1938-ban a diszkriminatív törvényhozás útjára lépni. Gerő és Schmidt sem értette az 1920-ban, Horthy első kormányzói évében, Teleki Pál első miniszterelnöksége idején kiadott numerus clausus-törvény kapcsolatát a holokauszttal. A numerus clausus volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye. Magyarországon pedig az első a diszkriminatív, jogfosztó, megalázó törvények és rendeletek hosszú sorában, amelynek végrehajtása során szokták meg a magyar hivatalnokok, csendőrök, rendőrök, hogy Magyarországon van zsidókérdés: meg kell határozni, hogy ki zsidó, és ki nem. A keresztény-nemzeti „származásukra” büszkék pedig megszokták – ahogy azt Bibó István találóan megfogalmazta –, hogy álláshoz, vagyonhoz nemcsak munkával, vállalkozással lehet jutni, hanem úgy is, hogy valakinek a származását kikutatják, az illetőt feljelentik, vagyonát, ingatlanát, vállalkozását, lakását kiigénylik.

A jogfosztás és kifosztás hosszú évei után ugyanilyen természetesnek tűnt aztán 1944-ben, hogy az életüktől is meg lehet fosztani a zsidókat.

2014. július 20-ra virradó éjszaka a Szabadság térre csempészték a megszállási emlékművet, amelyet azóta sem mertek hivatalosan felavatni. Azt füllentették, hogy a német megszállás áldozatainak az emlékműve a Magyarországot tehetetlen Gábriel arkangyalként, a náci sas áldozataként ábrázoló borzadály. Akik bírálni merték ezt a történelemhamisító „emlékművet”, magukra vonták Schmidt haragját. Kovács M. Máriával válaszoltunk Schmidtnek. Felidéztük, hogy a bírálóit egyszerűen „hazaárulóknak” nevezte, bár nevüket (nevünket) nem hozta nyilvánosságra. Ők azok, akik állást foglaltak a német megszállási emlékművel szemben. Ők a nemzet belső ellenségei, akik „magatartásukkal kizárják magukat nemzeti közösségünkből”, olyan „csordaszellemben edződött élcsapat”, amelynek „minden tagja meggyőződéses nemzetellenes”, „ateista elkötelezettségű”, a „mindenkori birodalmi érdekek kiszolgálója”, akiket „rendesen megfizetnek fáradozásaikért”.

Ez a nyelvezet a magyar politikai életben nem előzmény nélküli. A Horthy-korszak szélsőjobboldali ideológusai ezen a nyelven beszéltek a nemzetárulásban elmarasztalt baloldaliakról, a szabadkőművesekről, a kozmopolita liberálisokról, köztük is különösen a zsidókról. A hagyomány – némi változtatással – az ötvenes évekre is átöröklődött. Akkoriban a kurzus ideológiájával szemben álló „egyeseket” és „ugyanazokat” az imperialisták zsoldosaiként emlegették, rendszerint szintén név nélkül, hiszen úgyis mindenki tudta, hogy éppen kikre ad a párt kilövési engedélyt, a többi pedig hadd rettegjen.

De van más oka is annak, hogy az emlékmű ellenzőinek széles táborából a szerző nehezen választhatott volna valóságos – néven nevezett – személyeket. Megnevezhette volna Jelenits István piarista szerzetest vagy az istenhitéről a sajtóban is beszámoló Dávid Kata művészettörténészt, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy az emlékmű minden ellenzője „ateista elkötelezettségű”? Megnevezhette volna az ’56-os tetteiért halálra ítélt Mécs Imrét vagy az ugyanekkor internált Ungváry Rudolfot, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy ezek „ugyanazok”, mint akik a kommunista diktatúra „történelemszemléletét kidolgozták, képviselték”? Megnevezhette volna az 1969-es születésű Ungváry Krisztiánt, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy a tiltakozók „szépkorúak”, akik „végérvényesen bezárták magukat a ’68-as gondolati és értékvilágba”, és nem értik „a XXI. század kihívásait”?

*

Schmidt, mint azt Gyáni Gábor megállapította, soha nem volt történész. Rájött, valamikor 1990–1991 tájékán, hogy a jobboldali politikai „erőtérben” nincsenek tekintélyes, komoly történészek. Sikeresen hitette el Orbánnal és elvbarátaival, hogy ő az. Pénzt, hatalmat, múzeumot, intézeteket kapott, és az elmúlt 16 évben egyre bátrabban folytatta szellemi-ideológiai ámokfutását. Rombolni, ártani tudott, gondoljunk csak a CEU elűzésében, az MTA meggyengítésében játszott dicstelen szerepére. A romeltakarítás, az újjáépítés sokáig fog tartani, hozzá kellene látni. El lehetne kezdeni a XII. kerületi Turul-szobor és a Szabadság téri megszállási emlékmű lebontásával, elszállításával. Van még hely bőven a XXII. kerületi Memento szoborparkban.

1 https://www.es.hu/cikk/2026-04-30/gyani-gabor/ki-volt-schmidt-maria.html; https://www.es.hu/cikk/2026-05-29/szvak-gyula/ex-cathedra.html
2 1990-ben, engedve könyörgésének, recenziót írtam a budapesti Központi Zsidó Tanácsról kiadott könyvéről. Amikor recenzióm a Kritika  folyóiratban megjelent (1990/11. sz. 23–26.), Schmidt megszakította velem a kapcsolatot, többé nem fogadta a köszönésemet sem. A munka egyébként Braham azonos tartalmú könyvének koppintása, jó néhány téves lábjegyzettől és egy elfogult előszótól eltekintve.
3 A Figyelő  folyóirat 2008/5. számában jelent meg egy interjú Schmidt Máriával. https://adt.arcanum.com/hu/view/FigyeloGazdasagi_2008_01-03/?query=schmidt+m%C3%A1ria&pg=301&layout=s
Mivel az újság nem volt hajlandó bírálatomat közölni, az Élet és Irodalomban cáfoltam meg Schmidt  állításait. https://www.es.hu/cikk/2008-03-02/karsai-laszlo/schmidt-maria-memoriaja.html