Ismeretlen művek

A fákhoz vezető végső előkészületi fázist pedig a rajzoló Franz Kafka felfedezése jelenti, aki következetesen a pálcikaemberek világát ábrázolta, valamint a Titorelli alakjára való termékeny rácsodálkozás. A per szereplője a művészettörténet legkülönösebb festője, aki egyszerre bírósági arcképfestő és tájképfestő, ám folyton ugyanazt a „semmis tájat” ábrázolja: két csenevész fát, sötét fűben. A tájnak ez az alapelemekre redukálása Beckett művészetére emlékeztet, vagy Giacometti a Godot-ra várva egyetlen díszletelemeként készített fájára (akad is néhány fénykép, mely megörökíti a két nagy mestert a törékeny fa tövében). Tolnai számára innen adódik a kérdés: „lehetséges-e Hollán faistenei, Kafka és Beckett visszavont fái után ismét egy fa?” Válasza szerint egyetlen (örök és esszenciális) fa nem lehetséges, de egy egész faiskola már igen. Ezért ő a Titorelli faiskolájában, több év alatt, pontosan száz fát ültet el.

„hozz be egy szál füvet / a szikről mama, / hozz be egy szál füvet / azt viszem magammal”

Ez a Wilhelm-dalokból vett csoda szép idézet található Tolnai Ottó sírján, aki több mint egy éve nincs már velünk. A gyászév letelt, de a hatalmas életmű feltárása, a Tolnai-univerzum feltérképezése még előttünk áll. Ennek a sajátos világnak akadnak szinte ismeretlen szegletei, amilyen Tolnai Ottó képzőművészeti munkássága, mely ugyan folytonos kísérletezésként – rejtőzködően és szemérmesen – az egész életutat végigkísérte, de egyetlen alkalmat leszámítva soha nagyobb nyilvánosság elé nem került. 2017-ben, a szentendrei Ferenczy Múzeumban nyílt meg a Titorelli faiskolája című kiállítás, mely gazdag válogatást nyújtott ezekből a munkákból, majd a tárlat anyagából egy kis zöld kötet is megjelent 2020-ban, a Forum Kiadó gondozásában, az alkotó kísérőszövegével (Jegyzetek a nem-rajzolt rajzok, nem-festett festmények történetéhez), mely anekdotikus-vallomásos áttekintése saját képei történetének. A mostani rövid esszében ebből a szövegből kiindulva emelek ki pár olyan főmotívumot, amelyek meghatározták Tolnai Ottó több művészeti ág közötti mozgását, hogy így a fűszálaktól eljussunk a tanyán található titokzatos pajta-szentélyig és a benne elhelyezett löszbaba-installációkig, melyek a közönség számára még láthatatlanok, de amelyek (ha egyszer kiállításra kerülnek vagy könyv formában megjelennek) talán másokban is olyan erős megrendülést keltenek, mint bennem, amikor tavaly ősszel hosszasan elidőzhettem ebben az apró színpadokkal teleszórt térben.

*

De ne szaladjunk ennyire előre! A motívumok sorában kezdetben volt a fű. Pontosabban: a fű nem-megrajzolása. Legalábbis Tolnai Ottó így kezdi a Titorelli faiskolája kommentárját: „Régtől, mióta megvan a tanyánk, próbálkozom: nem-megrajzolni a füvet.”

Írói életművében a képzőművészeti vonatkozások legalább ilyen régiek, erről tanúskodnak esszékötetei – A meztelen bohóc (Forum, 1992), Rothadt márvány (Kijárat, 1997), Kalapdoboz (Forum, 2013), Kovács Antal szobrász birkózása az agyaggal (Forum, 2019) –, melyek érzékeny bevezetést nyújtanak a vajdasági, a magyar és a világművészet azon jelentős alkotóinak műtermébe, akik számára különösen fontosak voltak. Emellett szinte minden írásában találkozhatunk mélyen személyes képzőművészeti példákkal.

Más azonban írni a művészetről, mint művelni azt. Ezért az író szerényen saját próbálkozásait „nem-rajzolásnak” és „nem-festészetnek” nevezi, vagyis antiművészetnek. Ez figyelhető meg abban, ahogy a fűszál visszavonásáról, vagy ábrázolása kapcsán vonalkázásról beszél.

A motívumok közé később kerültek a fák. Ahogy Tolnai felidézi: „A fákkal némileg más volt a helyzet. Fűből sok volt, fa meg éppen hogy nem volt.” A Járás sík világában az egyetlen kivétel a sokszor megörökített Kiserdő, mely egy kiszáradt fákból álló, ritkás csonterdő. Ezen túl a fákhoz kapcsolódó meghatározó művészeti élmény a Hollán Sándornál tett többszöri látogatás (Párizsban és Languedocban), akit Tolnai a fák szent festőjeként emleget.

A fák „nem-megrajzolása” előtt azonban más képkísérletekre is sor kerül, ahol különféle talált motívumok vannak a fókuszban, így születnek az ezredforduló táján a kollázsok, majd a szerzetesképek és az önarcképek. Valamennyi képsorozat egy-egy véletlen elemhez kötődik: Berlinben papírhulladékok gyűjtéséhez, Japánban régi pecsétek vásárlásához, később ajándékba kapott rizspapírhoz vagy kipótlásra váró ablakos papiroshoz. Ezekben az esetekben az anyag determinálja az alkotást, ahogy ez a nem-festészet módszerére is igaz, mely többnyire a tubussal rajzolás, a felület kapargatása. Ahogy Tolnai lelkesen feljegyzi: „Soha jobb élményt, mint ha teljesen váratlanul egy-két maszatnyi festék nyomódik még ki a megnyomorított, kiszáradt tubusból.”

A fákhoz vezető végső előkészületi fázist pedig a rajzoló Franz Kafka felfedezése jelenti, aki következetesen a pálcikaemberek világát ábrázolta, valamint a Titorelli alakjára való termékeny rácsodálkozás. A per szereplője a művészettörténet legkülönösebb festője, aki egyszerre bírósági arcképfestő és tájképfestő, ám folyton ugyanazt a „semmis tájat” ábrázolja: két csenevész fát, sötét fűben. A tájnak ez az alapelemekre redukálása Beckett művészetére emlékeztet, vagy Giacometti a Godot-ra várva egyetlen díszletelemeként készített fájára (akad is néhány fénykép, mely megörökíti a két nagy mestert a törékeny fa tövében). Tolnai számára innen adódik a kérdés: „lehetséges-e Hollán faistenei, Kafka és Beckett visszavont fái után ismét egy fa?” Válasza szerint egyetlen (örök és esszenciális) fa nem lehetséges, de egy egész faiskola már igen. Ezért ő a Titorelli faiskolájában, több év alatt, pontosan száz fát ültet el.

A képsorozat címe felidézi azt a kafkai jelenetet, amikor Titorelli, a festő az ágya alól számos, egymással tökéletesen azonos tájképet húz elő, majd így szól a látogatóba érkező K.-hoz: „Csupa pusztai táj, én már sok ilyen pusztai tájat festettem. Sokan idegenkednek az ilyen képektől, mert túl komorak, mások viszont, s ön közéjük tartozik, épp a komorat szeretik.” Tolnai Ottó képein szintén Titorelli főmotívuma tűnik fel: a csenevész fa. Ezzel azonban véget ér minden hasonlóság, mert az apró temperaképeken nincs második fa, nincs sötét fű, nincs a háttérben tarka naplemente. Továbbá táj sincs, vagy a fa maga lesz a táj, mely életre kel a papír fehér terében. És komorság sincs, csak tiszta derű.

Tolnai Ottó – Beckett és Hollán nyomán – a képzőművészetben azt vallja, hogy akár egyetlen motívum is elég lehet, mivel minden motívum kimeríthetetlen. A fa motívumára ez kiváltképp igaz. Hiszen hogyan lehetne összehasonlítani a pompeji freskókon megjelenő fákat az öreg Tiziano remegő kézzel festett fáival, Claude Lorrain atmoszférateremtő és melankolikus fáival, Rembrandt súlyos és méltóságteljes fáival, Mondrian egyre absztraktabbá váló fáival, vagy akár Hollán Sándor lényegileg magányos fáival? Ez utóbbi példa meggyőzően igazolja, hogy egyetlen motívum is végtelen gazdaggá tehet egy művészetet, ha elég kitartó és következetes a festő pillantása. Ha végig tudja kísérni, lankadatlan figyelmével és keze mozgásával, a fa átváltozásának folyamatát és útját. Ha a jelenség és látszat mögötti ismeretlen tartományt vizsgálja.

Milyenek Tolnai Ottó (alias Titorelli) fái? Leginkább favázlatok, skiccek, egyetlen vonallal felrajzolt alakok. Ez a vonal hol kiegyenesedik, hol kissé előredől, hol eksztatikusan kitör, de mindenekelőtt táncol. A rajzok valójában vonalkoreográfiák, ahol légiesen könnyed táncosok lebegnek. Nem hat rájuk a gravitáció, nem érintik a talajt, alakjuk valahol a semmiben ér véget, a levegőben gyökereznek. A fák törzse voltaképp egy tengely, mely lehetővé teszi a forgást és az elemelkedést. Ezek a táncoló fák leginkább írásjelekre emlékeztetnek. Ahogy egy másik nagy költő, Mallarmé (Loïe Fuller tánca kapcsán) a táncot az íráshoz hasonlítja, ezeken a képeken a testüket vesztett táncosok visszanyerik eredeti formájukat: írásjelekké válnak. Tánckoreográfiájuk egyben kalligráfia vagy kriptográfia. Mert hiába keressük ennek az enigmatikus írásnak az értelmét, nincs olyan olvasási vagy nézési mód, mely a kirajzolódó rejtjeles szöveget dekódolni tudná. Ez a hieroglif írás lényegileg megfejthetetlen, mivel nem egy létező nyelv, hanem az eredeti ősnyelv irányába mutat: a szavak előtti kifejezés, a mozdulatok tiszta gesztusnyelve felé.

*

Ha pedig azt kérdeznénk, hogy hol fedezhető fel ezeken a tájból kiszakadó fákon a természet, azt mondhatnánk, hogy ott van a fák minden mozdulatában, ha elfogadjuk Paul Klee azon tézisét, hogy a művészet nem a láthatót másolja, hanem láthatóvá tesz. Vagy még pontosabban: láthatóvá teszi a láthatatlant, magát a keletkezést. Tolnai faiskolája így tárja elénk a fák titkos, belső életét. Méghozzá élénk zöldben, mely a legelső és legegyszerűbb színek (a kék és a sárga) keveréke, és amelyben – Goethe Színtanát idézve – valóságos kielégülést talál a szem. Szintén itt olvashatjuk, hogy a növények zöld színe a fény eredménye. A természettudós költő szerint a sötétben nevelt növények fehér vagy sárgás színűek, „a fény ezzel szemben tevékeny állapotba hozza a növényeket; zöld színűek lesznek, és a metamorfózis menete feltartóztathatatlanul halad a megtermékenyítésig”.

Titorelli faiskolájában a természet eksztázisát tárják elénk a fák. Azt az önkívületi állapotot, melynek metamorfózisa során a növény bármilyen más élőlény vagy dolog formáját képes magára ölteni. Ezért lehetnek ezek a fák egyszerre hajlékony fűszálak, imbolygó emberalakok, kecses írásjelek, törékeny menórák, szárnyas szitakötők, távozóban levő angyalok...

Mivel bármit beleláthatunk ezekbe a formálódó formákba, minden értelmezéskísérletünk rólunk is tanúskodik. A fák vizsgálata ezért lehet egyszerre a látás iskolája és önismereti gyakorlat. Akad köztük egy, amit különösen szeretek. Az összes közül ez a leghalványabb. A fa törzse itt szinte eltűnik, mintha a felfelé haladó vonal lassan felszámolná a földhöz való kapcsolatát, eltörölne maga után minden nyomot. A vonal felső, íves kanyarulatában én egy szemet látok, mely éppúgy lehet egy ember, mint egy madár szeme („A madarak – mondja Goethe – a természet egészen kései produktumai”). Vagy lehet csupán véletlen festékfolt, egy apró paca, melyet a festő remegő keze ejtett a papíron. Szép ez a hiba.

Vannak ugyanakkor a faiskolán túli, másfajta fák is, melyek sötétebb színekkel, kusza gomolygásként megrajzoltak, hátterükben vöröslő napkoronggal, és olyan is akad, amely két egymásra ragasztott lap keresztjére feszül fel, cérnavékony törzzsel és gubancos lombkoronával. Az érzékeny ábrázolás tekintettel ruházza fel a fákat, éppúgy arcként tekintenek ránk, mint a kiállítás katalógusában közölt portrék (Szerzetesképek, Önarcképek), melyek között Titorelli képzelt képmását is felfedezhetjük. Végső soron valamennyi képben van valami önarcképjelleg, mivel a művész elmondhatná az esszéista Montaigne szavaival: „hiszen magamat festem”.

Tolnai Ottó képzőművészeti kísérletezése ugyanakkor nem korlátozódott a kép síkjára, hanem kiterjedt a térbe, és betöltötte azt. Ez utóbbi munkák nagy része el van zárva egy szerszámoskamraként használt kis pajtában, a tanyán. Korábban jártam már bent, a művész kíséretében, de akkor még úgy értelmeztem, mint gyűjtőszenvedélyének egy sajátos vetületét, melyről ő maga így írt a Világítótorony eladóban: „Voltak barátaim, akik érceket, kristályokat gyűjtöttek, de nekem elég volt a timsókristály, meg egy-egy kvarc a vasúti töltésből, hogy a reszelődarabbal történő csiholásakor kipattanó szikra meggyújtsa a pákataplót, egy-egy palalap a Tisza-kanyarból, vagy a Járás sütős szike kidobta megkövesedett löszbaba, ahogy a tanyasiak nevezik ezeket a miniatűr Giacometti-szobrokat.” Csak másodszori látogatásra, megkésve döbbentem rá, hogy ez a pajtatárlat sokkal több egy egyszerű gyűjteménynél. Tolnai Ottó magánszentélye, a kis teret betöltő monstruózus löszbaba-installáció, egy valódi mikrokozmosz.

A löszbabák, ezek a természet formálta, véletlenül talált tárgyak, megfelelő környezetbe helyezve valóban olyanok, mintha őskövületek, mitikus szörnyek, beazonosíthatatlan fenevadak, arctalan hősök vagy lázadó torzszülöttek lennének. A művészi fantázia ezen furcsa lények köré eklektikus és vizionárius városrészeket komponált: szerszámokból, fahasábokból, deszkából, égetett fából, képkeretekből, könyvekből, kacatokból, kidobásra ítélt, de megmentett tárgyakból. A több helyen színesre festett, máshol vakító feketén hagyott díszletek között tűnnek fel ezek a „kis semmis” figurák: hol falra lógatva, hol felszegezve, hol magányosan pihenve, hol halomba hányva. A szűk helyiség falát sok helyen színes rajzok borítják (legjobban a rózsaszín flamingókra emlékszem). Az alkotói kéz hol meghagyja a löszbabák eredeti homoksápadtságát, hol festékkel kontúrozza egy-egy jellegzetes vonásukat, vagy erős színekkel (zölddel, sárgával, vörössel) keni be őket. Így lesznek ezek a képzeletbeli lények egyszerre hátborzongatóak és nevetségesek, rémségesek és groteszkek. Minél tovább tartózkodunk ebben a profán szentélyben, annál labirintusszerűbb lesz. A porózus (törékeny és mégis ellenálló) löszszobrokkal beszórt térben a tekintetnek mindig van hol elidőznie, ahogy változnak a fényviszonyok, úgy kapnak „arcot” újabb és újabb lények, akik ezáltal a mi képzeletünk teremtményeivé válnak. Az idő múlásával egyre több apró színpadot, vidám vagy kegyetlen jelenetet tudunk felfedezni ebben a pajtainstallációban, ahol – Rilke szavaival – „mindig van látnivaló”.

*

Az újabb látogatás (vagy inkább vizitáció) azt is felidézte bennem, hogy mennyire szerette Tolnai Ottó Nagy József – Szkipe Mnémosyne performanszát, és az annak kereteként kiállított fotósorozatot, amelyen kilapított, halott békák (úgynevezett „varangy-lemezek”) különféle tárgyak mellé kerülve hirtelen mintegy életre kelnek. Békaszínház című szövegében pontosan leírta ezeknek a kis színpadoknak a születését: „József sietve készített is egy ilyen kis dobozt, gyurmával kente be a falait, majd egy nagy birkafoggal mintákat nyomogatott rájuk, újabb és újabb együtteseket installált a varangy-lemezek, varangyhősök köré, miközben azok csodálatos nagy ujjaikkal, kezeikkel szépen-patetikusan gesztikulálni kezdtek.”

Azt gondolom, hogy ő maga is így hozta létre saját kis színpadait, ahol a löszbabák (mint a varangy-lemezek) szintén „határozott pózokat vesznek fel, imitálják az emberi mozdulatokat: könyörögnek, esedeznek, földig hajolnak, dühösen ágálnak”. Egyfajta ősszínházként (architeatrum), ahol egy költő figyelmes tekintete és gondos keze rendezte be ezeket a mágikus és kísérteties bábszínpadokat, majd ránk hagyta őket, hogy immár nélküle csodáljuk...

(De egyszer talán, és ez már a vágy csendes megfogalmazása, egy Tolnai Ottó képzőművészetének szentelt újabb kiállítás alkalmával, ezek a rejtett és ismeretlen művek is kilépnek a zárt térből és a homályból, tovább gazdagítva a már ismert Tolnai-univerzumot.)