Micsoda különbség!

A magyar politikában 1990 óta a kormányváltás ritkán puszta adminisztratív művelet. Nem annyi történik, hogy az egyik miniszterelnök átadja a kulcsot a másiknak, a pecsét a fiókba kerül, a sajtófőnökök pedig kicserélik a névtáblát. A hatalomváltás nálunk rendszerint erkölcsi ítélet, korszakhatár, történelmi hasonlat, s olykor önbeteljesítő túlzás is. 2010 és 2026 ezért nem egyszerűen két választási év. 2010-ben a Fidesz–KDNP kétharmados győzelme zárta le a 2002 óta tartó szocialista–liberális korszakot. 2026-ban a Tisza Párt győzelme vetett véget a 2010 óta fennálló Orbán-rendszernek. Mindkét esetben a kormányzat erős elutasítása, gazdasági elégedetlenség és morális válságérzet tolta előre a váltást. A választó ilyenkor nem programfüzetet olvas, hanem számlát állít ki. A hasonlóság első pillantásra csábító.

*

2010-ben a Fidesz egy meggyengült, sok hibával terhelt, de még pluralisztikus intézményi környezetből vette át a kormányzást. 2026-ban a Tisza egy olyan rendszer után lépett kormányra, amelyben a párt, az állam, a közmédia, az üzleti klientúra és a politikai lojalitás határai hosszú évek alatt veszedelmesen elmosódtak. Az egyik esetben az állam kulcsait adták át; a másikban a zárakat is cserélni kell. Az MSZP 2010-ben tudta, hogy veszíteni fog. Rosszul viselte, de értette. A kormányzati kötelességeit ellátta, a vereség ténye nem érte úgy, mint a villámcsapás a kampánysátort. A Fidesz 2026-os veresége ezzel szemben politikai és lélektani sokk volt. Aki tizenhat évig úgy beszél az országról, mintha az saját történelmi birtoka volna, az nehezen találja meg a mondatot arra a reggelre, amikor kiderül: a birtok mégsem örökletes. De éppen itt kezdődik a különbség.

A részvételi adatok beszédesek. 2010-ben az első fordulóban 64,4 százalék szavazott; a második fordulóban már kevesebben, mert sokan eldőltnek látták a kormányváltást. 2026-ban a részvétel 79,6 százalék volt. Ez a különbség feszültségmérő. 2026-ban a választók nemcsak kormányt akartak választani, hanem véleményt mondtak arról is, hogy meddig tarthat egy politikai korszak önmaga indoklásával. 2010-ben Kövér László szerint több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás: korszakváltás történt. A mondat azóta is ott kering a magyar közéletben mint a politikai retorika egyik jól sikerült, mert kényelmesen tág mondata. Minden belefért: az alkotmányozó ambíció, a régi elit leváltásának ígérete és az új elit gyors berendezkedése is. 2026-ban helyette megjelent a rendszerváltás, mint a történet leírása, ami szintén tág, jócskán félreérthető és mindenre feljogosító megnevezés.

2010 előtörténete ismert és sokszor elmondott. A 2006-os politikai válság, az őszödi beszéd, az utcai tiltakozások, majd a Gyurcsány-kormányok legitimitásvesztése olyan sorozatot alkotott, amelyet a Bajnai-kormány technokrata fegyelme már nem tudott politikai reménnyé alakítani. Az MSZP nyolc év kormányzás után elhasználódott. Nemcsak hibákat követett el, hanem elveszítette azt a képességét is, hogy saját hibáit a választók számára elviselhető történetbe rendezze. A Fidesz eközben 2006 után nem ellenzéki pártként viselkedett, hanem várakozó államként. A kampány nyelve nem a részletkérdéseké volt, hanem a megtisztításé, a rendé, az újrakezdésé. A jobboldal tudatosan fűtötte a bizalmatlanságot; sokszor nem válogatott az eszközökben, s a politikai indulathoz bőven adagolt rágalmat és leegyszerűsítést. A következmény ismert: a baloldali szavazótábor felére esett, az SZDSZ eltűnt, a Fidesz–KDNP alkotmányozó többséghez jutott.

*

A 2026-os helyzet más természetű. A leváltott kormány nem nyolc, hanem tizenhat éve volt hatalmon, ráadásul nem változó politikai összetételben, hanem ugyanazon politikai központ köré szervezve. A Fidesz–KDNP nem egyszerűen kormányként működött, hanem intézményi, médiapiaci és gazdasági hatalmi rendszerként. Ilyen rendszert nem lehet úgy leváltani, mint egy kabinetet. A miniszteri székek kiürülnek, de a hűségből épült folyosók még sokáig visszhangoznak. A Tisza Párt 2026-os győzelme ezért egyszerre volt választási eredmény és rendszerpolitikai ítélet. Ez újabb kétharmadot jelentett, ám nem ugyanannak a történetnek az ismétlését. 2010-ben egy régi, szervezett ellenzéki erő tért vissza. 2026-ban egy gyorsan felemelkedő, jobbközép, korrupcióellenes, proeurópai szerveződés bontotta meg a tizenhat éves hatalmi folytonosságot.

A gazdasági háttérben is több a különbség, mint a kényelmes párhuzam, bár mindkét kormányváltás gazdasági elégedetlenségre is épült. 2010-ben Magyarország még a 2008-as globális pénzügyi válság utóhatásaival küzdött, az MSZP története során immár másodszor kényszerült válságkezelésre. A devizahitel, a megszorítás, az államadósság és a bizalomvesztés szavak akkor nem elemzői táblázatokban, hanem családi beszélgetésekben jelentek meg, amelyet a választók az MSZP–SZDSZ-kormányokhoz kötöttek. 2026-ban nem klasszikus pénzügyi összeomlásról volt szó. Inkább a lassú kifáradás politikája ért véget: alacsony növekedés, magas költségvetési hiány, inflációs örökség, beruházási gyengeség, az uniós források körüli konfliktusok és a klientúragazdaság mindennapi tapasztalata. A válság nem mindig robban; van, amikor párolog. A konyhaablakon át jön be, a bolti árakban, a kórházi folyosón, a tanári pálya elhagyásában, a vállalkozói kiszolgáltatottságban.

A politikai szereposztás 2026-ban megfordult, de nem tükörképe 2010-nek. A Fidesz olyan helyzetbe került, amely emlékeztetett az MSZP 2010-es állapotára: hosszú kormányzás után kellett volna megvédenie gazdasági, erkölcsi és intézményi teljesítményét. Csakhogy a Fidesz nem szeret védekezni. Nyelve támadó nyelv, önképe győzelmi. A vereség pillanatában ezért nem pusztán kormányzati pozícióját veszítette el, hanem saját politikai grammatikája is megbicsaklott. A Tisza viszont a 2010-es Fideszhez hasonlóan rendszerkritikus nyelvet használt: morális megtisztulást, korrupcióellenességet, európai normalizációt, a közszolgálati állam helyreállítását ígérte. Nem klasszikus baloldali alternatívaként lépett fel, hanem jobbközép kihívóként. A különbség nem mellékes. Ez a jobboldali hegemónia belső repedését jelezte: a Fideszt nem kívülről, hanem saját egykori társadalmi és kulturális területének egy részéről érte a döntő kihívás.

A 2026-os választás nemcsak Orbán Viktor rendszerének végét hozta el, hanem a magyar baloldal egy korszakának lezárását is. Nem megtagadva az MSZP történelmi szerepét a többpártrendszer, a szociális piacgazdaság kialakításában, az euro­atlanti integráció képviseletében, már nem az a kérdés, hogyan lehet visszaszivárogni a régi helyekre, hanem az, hogy van-e bátorságunk belátni: a pálya teljesen átrajzolódott. De ettől még a baloldalnak nem szabad feloldódnia mások történetében. Láthatóvá kell tennie a saját ügyét is: az igazságosabb, szolidári­sabb, emberségesebb Magyarország ügyét. Nem a régi pártforma restaurálásával. Nem azzal, hogy visszaszerezzen egy elvesztett világot. Hanem azzal, hogy olyan szervezőerőt hozzon létre, amely képes újra összekapcsolni a baloldali világ szétszórt szigeteit. Mert ma ez a világ létezik, csak széthullott, elbizonytalanodott, részben elnémították.

2010 után a Fidesz a kétharmadot nemcsak kormányzati, hanem alkotmányos felhatalmazásként értelmezte. Az új alkotmányozási folyamat, a választási és médiarendszeri változások, az intézményi átrendezések gyorsan jelezték, hogy a hatalom nem éri be a kormányzással. Át akarja írni a pályát is, amelyen a következő mérkőzéseket majd lejátsszák. Ez volt a 2010-es kétharmad valódi tanulsága: a nagy felhatalmazás nem önmagában veszélyes, hanem akkor, ha önkorlátozás nélküli történelmi engedélynek tekintik. 2026-ban az új hatalomváltás egyszerre konszolidációs és revíziós jellegű. Az Orbán-korszak lezárását európai, korrupcióellenes és intézményi helyreállítási gesztusok keretezik. A nyelv egyik fele békítést ígér: nemzeti egységet, európai kapcsolatokat, közszolgálati államot. A másik fele elszámoltatást: vagyonvisszaszerzési hivatalt, korrupciós ügyek vizsgálatát, a közmédia reformját, az Orbán-kori intézményi örökség felülvizsgálatát. A kettő együtt nehéz műfaj. Helyreállítani és számonkérni egyszerre kell, de a számonkérés könnyen válhat új hatalmi szenvedéllyé.

A két kormányváltás közös szerkezete tehát adott: hosszú elégedetlenség, gazdasági feszültség, morális válságérzet, majd kétharmados felhatalmazás egy rendszerváltó retorikával fellépő erőnek. 2010-ben a Fidesz az előző korszak kudarcára hivatkozva központosító államépítésbe kezdett. 2026-ban a Tisza ugyanilyen erős felhatalmazással az előző központosítás lebontását, az intézményi ellensúlyok visszaépítését és az európai normákhoz való visszatérést ígéri. Ám a történelem nem ismétli önmagát, legfeljebb a politikusok remélik, hogy a hasonlat elvégzi helyettük a gondolkodást. 2010-ben a választók egy válságban lévő baloldali kormányzást váltottak le egy régóta szervezett jobboldali ellenzékkel. 2026-ban egy tizenhat éve hatalmon lévő, államot, médiát és gazdasági hálózatokat mélyen átalakító Fidesz-rendszert váltott le egy gyorsan felemelkedett jobbközép politikai centrum. A két kétharmad közé nem egyenlőségjel kívánkozik, hanem kérdőjel.

*

2010 tanulsága az, hogy a kétharmados felhatalmazás tartósan képes átformálni az államot. 2026 tanulsága még nincs készen. Az majd azon múlik, hogy az új többség helyreállító, önkorlátozó és intézményépítő módon használja-e erejét, vagy a magyar jobboldali politika régi kísértése ismét győz: a felhatalmazásból birtokjog, a javításból berendezkedés, a korszakváltásból új korszak-monopólium lesz. Micsoda különbség volna, ha ezúttal valóban másként lenne!