Kétharmaddal

Szemrehányást tesz nekem Magyar Elemér (ÉS, 2026/21., május 22.), amiért úgymond összemosom a Magyar Péter vezette Tisza Pártot a Fidesszel. Nos, nem én tehetek róla, hogy amikor Magyar Péter az Ópusztaszeren tartott kormányülés utáni sajtótájékoztatón odavetette, hogy a jelenlétében ne emlegessék a Bokros-csomagot, meg hogy megszorítás az ő kormányzása idején nem lesz, a Fidesz jutott eszembe. De ennél többről is szó van: arról, hogy helyes-e élni a kétharmados mandátumtöbbséggel, illetve mikor helyes, és mikor nem.

Elsőként az MSZP–SZDSZ-kormánynak volt kétharmados mandátumtöbbsége 1994–1998-ban, utána pedig az Orbán-kormányoknak 2010 és 2026 között, némi megszakítással 2015-től 2018-ig. Mit is jelent a kétharmados többség? Sólyom László mondta egyszer, hogy a kétharmad nem mennyiségi kategória. Amikor a köztársasági alkotmány készítői az Alkotmány elfogadása és módosítása mellett egyes, a rendszer alapjait alakító és a polgárok jogait garantáló törvények elfogadásához és módosításához, valamint a kormánytól független tisztségviselők megválasztásához kétharmados mandátumtöbbséget követeltek meg az új Alkotmányban, azt juttatták kifejezésre, hogy ilyesmiről ne dönthessen csak a kormányzó többség, szükséges legyen hozzá az ellenzék legalább egy részének az egyetértése is. Az 1989-es Alkotmány módosításának 1990. júniusi parlamenti vitájában Áder János a Fidesz vezérszónokaként azzal érvelt a kétharmados döntések körének bővítése mellett, hogy kevesebb tisztségviselőről dönthessen a kormánytöbbség ellenzéki egyetértés nélkül. Akkor konszenzus volt a parlamentbe jutott politikai erők között, hogy a kétharmad követelménye ezt jelenti. Az MSZP–SZDSZ-kormánytöbbség igyekezett ehhez tartani magát: ellenzéki egyetértéshez kötötte az alkotmányozást, és önmegtartóztatást tanúsított a kétharmados döntésekben. Volt ugyan ez alól néhány, nem jelentéktelen kivétel, de ilyenkor is próbált ellenzéki támogatást szerezni.

A Fidesznek ilyesmi eszébe sem jutott. Amikor 2010-ben megalakult az Országgyűlés, azonnal kétharmados törvények sorát módosította kifejezetten az ellenzék lehetőségeinek korlátozására. Ellenzéki egyetértés nélkül hozott meg minden személyi döntést, és egymaga határozott az Alkotmány helyébe léptetett Alaptörvényről is. Úgy látszik, hogy az új kétharmados többség élén álló Magyar Péter sem gondol önkorlátozásra. Már a választási kampányban is ahhoz kért minél több szavazatot, hogy kétharmados többséggel módosíthassa az Alaptörvényt, és így távolíthassa el a Fidesz „bábjait” a vezető tisztségekből. De vajon nem indokolt-e megszabadulni azoktól, akiket Orbán a maga kétharmados mandátumtöbbségével visszaélve, az ellenzék megkérdezése nélkül helyezett olyan közjogi tisztségekbe, melyekben a kormánytól és a parlamenti többségtől függetlennek kellene lenniük?

Valóságos dilemmával kerültünk itt szembe. Magyar Péter és több mint hárommillió magyar választó közös akaratából olyan helyzet állt elő, amikor a bőven kétharmados kormánytöbbséggel csak a saját korábbi kétharmados többségével folyamatosan visszaélő Fidesz és a mindössze hat mandátummal rendelkező Mi Hazánk áll ellenzékként szemben. Vajon elvárható-e, hogy az új többség bármit az ő egyetértésüktől tegyen függővé?

A dilemma eldöntéséhez egyszerű zsinórmértéket javaslok. Az elfogadható, hogy a kétharmados Tisza-többség maga döntsön olyan esetekben, amikor a korábbi Fidesz-többség visszaélésszerű döntéseit korrigálja. Ilyen visszaélésnek tekinthető, amikor a Fidesz ellenzéki egyetértés nélkül válasz­tot­ta ki az alkotmánybírákat, a köztár­sasági elnököket, az igazságszolgálta­tás vezetőit, a közpénzügyek felügyelőit (ÁSZ-elnök, Költségvetési Ta­nács elnöke), az ombudsman(o­ka)t. E tisztségviselők valóban helyesen tennék, ha lemondanának, és ha nem hajlandók erre, nem méltánytalan, ha az új többség eltávolítja őket, és – megkérdezve a két ellenzéki pártot is, és szakmai körökkel is konzultálva – maga dönt az utódlásukról. Ugyanígy elfogadható, ha az új többség eltávolítja az Alaptörvényből mindazokat a rendelkezéseket, amelyek a 2010 előtti, többpárti egyetértés­sel született köztársasági Alkot­mány­ban nem szerepeltek, s amelyeket a Fidesz ellenzéki egyetértés nélkül írt abba be. Én ugyan az Alaptörvény hatályon kívül helyezését és a köztársasági Alkotmány 2010. áprilisi szövegének hatálybaléptetését tartanám a jobb megoldásnak, de ha ezt a közjogászok nem helyeslik, ki lehet gyomlálni az Alaptörvényből a fideszes önkény lenyomatait, természetesen a preambulummal kezdve. Ezt azonban meg kell tenni, és nem kell vár­ni egy új alkotmány összeállításáig.

Miért elengedhetetlen ez? Az Euró­pai Ügyészséghez való csatlakozás ké­relmének beadásakor Magyar Péter azt nyilatkozta, hogy nem szabad megsérteni „a magyar alkotmányosságot”. Ezen mit értsünk? A Fidesz által örökül hagyott, tizenötször módosított Alaptörvényt, amely a Fidesz saját értékrendjét tartalmazva figyelmen kívül hagyta mindenki más értékrendjét? A Tisza-frakció által benyújtott alaptörvény-módosítás eredetileg kihagyta volna azt a mondatot, amely mindenkit a keresztény kultúra védelmére kötelez. A Fidesz tiltakozott, Magyar Péter pedig engedett, a kérdéses mondat marad az Alaptörvényben. Orbán többször büszkélkedett azzal, hogy „keresztény alaptörvényt” erőltetett az országra, nem törődve a magyar társadalom világnézeti sokszínűségével. Ez is a „jó dolgok” közé tartozna, amelyeket Magyar Péter szerint megtartanak? Aligha. Mert nem lehet jó az olyan alkotmány, amely a társadalom jelentős részének az értékrendjével kifejezetten ellentétes.

Attól viszont tartózkodni kellene, hogy az új többség a kétharmaddal visszaélve olyan rendelkezéseket illesszen az Alaptörvénybe, amelyek a köztársasági Alkotmányban sem szerepeltek, s amelyekre a kormányzáshoz sincs szükség. Nyilvánvalóan erre példa a miniszterelnöki megbízás nyolc évben megállapítandó korlátja. Egy-egy nagy tekintélyű, széles közbizalmat élvező politikus kettőnél több parlamenti ciklusra kiterjedő szerepvállalása kifejezetten szerencsés lehet. Nemcsak Helmut Kohl és Angela Merkel német kancellár sokszor hivatkozott példájára emlékeztetnék, de az osztrák Bruno Kreiskyére, a svéd Olof Palmééra, a brit Margaret Thatcherére és a luxemburgi Jean-Claude Junckerére is. Kiváltképp szükség lehet ilyen vezetők bizalmi tőkéjére, amikor egy országnak súlyos problémákkal kell szembenéznie, válsághelyzetekből kiutat találnia. Márpedig hazánk ilyen ország, s minden bizonnyal az is marad.

Van súlyosabb érv is e módosítás ellen. Olyan rendelkezést kíván a bizonyára hosszú időre szóló, a rendszer kereteit megállapító alkotmányba illeszteni, amely valójában aktuális politikai célt szolgál: az új miniszterelnök iránti bizalom erősítését, Orbánnal szembeni különbözőségének demonstrálását. Arra emlékeztet ez, ahogy a Fidesz is konkrét politikai szándékokat illesztett be a maga „gránitszilárdságú” Alaptörvényébe. Ismétlem: nem kellene ebben a Fidesz logikáját követni. Akkor sem, ha népszerű a javasolt korlátozás, és Magyar Péter megígérte a kampányban. Nem kellett volna megígérnie.