Második rendszer­váltás?

Nagyon egyetértek Tömpe István írásának (Áprilisi polgári forradalom, ÉS, 2026/17., ápr. 24.) záró bekezdésével: „Áprilisi forradalmunk bizakodást és azonnali változásokat hozott. Ideje belevágni az áprilisi törvények megírásába.” De a gondolatmenet számos elemével nem.

„A magyar uralkodó réteg már nem tudott a régi módon uralkodni”, vagy „[e]gyre hatástalanabb lett a Fidesznek a lekenyerezésre és infantilizálásra alapozott középosztályi politikája” – nem a Fidesz-politika vált egyre hatástalanabbá, hiszen a jobboldal (beleértve a Jobbikot, majd 2022-től a Mi Hazánkat) támogatottsága az ország folyamatos leszakadása ellenére is 2010 és 2024 között 69 százalékról csak 61 százalékra csökkent, ami bőven magyarázható volt a 2010-ben a Fideszről mást feltételező és ezért rá szavazó naiv közép- és jobbközép választók kiábrándulásával (ráadásul a 2024. januári adat még szerény támogatásnövekedést is mutatott). Magyarország nem jobboldali ország – írja Tömpe, pedig a XX. század szabad választásai ezt mutatják. „A NER sohasem születhetett volna meg az európai aranyeső nélkül” – az EU költségvetési szabályainak elfogadása – az ingyenpénz megindult beáramlása ellenére is – 2012-ig gazdasági, emiatt életszínvonalbeli visszaesést okozott, miközben az Alaptörvény 2011. évi elfogadásával a NER már megszületett. „A NER csak önmagával számolt, az internet, a külföldi munkavállalás, a nagymértékű emigráció, a külföldi ösztöndíjak és az iskolák felszabadító hatásával nem” – dehogynem, csak épp ellentétes módon: rombolta az oktatás színvonalát (tankötelezettségi kor leszállítása, egyetemi felvételi keretszámok csökkentése az európai viszonylatban alacsony számú diplomás ellenére, oktatói bérek visszafogása stb.), a kritikusabb családból jövő fiatalok legfeljebb elmennek külföldi egyetemre tanulni, majd dolgozni, aki itthon marad, azt könnyebb lesz félrevezetni. „A háborús fenyegetés, az oroszpártiság, a mértéktelen gőg tovább rontotta a NER helyzetét” – a háborús veszély emlegetése általában az éppen hatalmon levők helyzetét erősíti, a 2022-es győzelemnek is éppen ez volt a meghatározó tényezője, és még a mostani választás előtti napokban is ez maradt a Tisza ellen megszólalók szinte egyedüli érve.

Induljunk ki az általam régóta hangoztatott modellből: a lakosság három, nagyjából azonos nagyságú csoportra osztható. Az elsőben lévőket érdekli a politika, a választások közötti időben is követik az eseményeket. A másodikban lévőket alapvetően nem érdekli a politika, de azért úgy gondolják, hogy a választási eredmények kihatnak az életükre, ezért elmennek választani, és ott a saját és szűkebb környezetük életszínvonalának – utolsó évi – alakulása szerint szavaznak. (A csoport nagyságát azzal lehet becsülni, hogy a 2014-es országgyűlési és EP-választások majdnem egy időben, két hónap különbséggel zajlottak, de az utóbbira mint a lakosságot csak áttételesen érintő választásra 33 százalékponttal kevesebben mentek el szavazni.)  A harmadikban lévőket sem érdekli a politika, többnyire csak a kormánymédiát érik el (ha egyáltalán foglalkoznak vele), de tudják, hogy a választások akármilyen kimenetele az ő életüket nem fogja javítani, ezért szavazni sem mennek el. (Az ő arányuk 1990-től 2022-ig csekély ingadozással végig egyharmad volt.) Ellenzéki politikusaink – bár tudják, hogy a lakosság kétharmadát el sem érik, vagy ha elérik, őket nem ezek a témák foglalkoztatják elsősorban – megszólalásaik jelentős részében az első csoportnak fontos szabadság, demokrácia stb. kérdéseiről szólnak. Eközben Orbán Viktor nem törődött különösebben az első csoportbeli népszerűsége állásával, a választás előtti évben néhány jól hangzó életszínvonal-javító intézkedéssel a második csoportban, minimális kiadással és főleg megfélemlítéssel a harmadikban elegendő támogatást szerzett.

Magyar Péter túl akart lépni ezen az eleve vesztes helyzeten, ezért a lakosság egészét érintő témákra koncentrált. Én nagyon örültem az európai parlamenti választási eredményének, és amikor ezután szinte azonnal bejelentette az országjárást, elkezdtem reménykedni is a sikerében. A választási eredmény és az országjárás hatására néhány hónap alatt támogatottsága elérte a jobboldalét, de utána egy évig az arányok lényegében változatlanok maradtak. Ezt a stagnálást sokan pesszimistán ítélték meg, én azt gondoltam, hogy óriási eredmény volt a már akkor megkezdődő pénzbeli ígéretek és a jobbról-balról folyamatosan érkező minősíthetetlen támadások hatását a személyes ismertség növelésével, a róla terjesztett hazugságok kézzelfogható cáfolatával ellensúlyozni. És idén, amikor már a pénzbeli intézkedések és ígéretek hatása kifutott, a támadások jó része nevetségessé vált, de az országjárás egyre látványosabban folytatódott, ismét növekedett a támogatottsága. A gátszakadást látva már a kétharmadban is reménykedtem, csak attól tartottam, hogy Orbán Viktornak lesz még valamilyen „atombombája” az utolsó hetekben, napokban. Szerencsére ebben is sikertelennek bizonyult.

Szokás azt mondani, a siker meghatározó tényezője, hogy Magyar Péter jókor volt jó helyen. Az egyik tényező valóban ez volt, a kegyelmi botrány kirobbanása és az utána tartott 150 ezres influenszertüntetés a jobboldal támogatását 7 százalékponttal csökkentette (de ez még egy választáson bőven kétharmados mandátumarányt biztosított volna). Számára további szerencsés körülmény volt, hogy az addigi ellenzéki pártok ezt a váratlan lehetőséget sem tudták megragadni, csak annyira futotta tőlük, hogy a DK tartott egy 1500 fős tüntetést (a közvetlen elnökválasztást kitűző megmozdulás még Pesten is csak ennyi embert érdekelt). De az már Magyar Péter érdeme, hogy ezt a helyzetet ő jól használta ki: megszólalásaiban néhány kritikus mondattal jelezte, hogy ő nem a régi ellenzékből jött, nem kíván velük semmilyen módon összefogni (és ehhez végig tartotta is magát), de a hangsúly az ország jelenlegi állapotának részletes bemutatásával a Fidesz támadásán volt. És felhívására minden utcai megmozdulásán tömegesen megjelent az ellenzéki pártok által addig csak a Fidesz propagandaeszközének minősített magyar zászló, a kokárda, beszédeiben elhangzott a magyar múlthoz való kötődés.  Mondanivalójának egésze nem erre épült, de a Fidesz eddig hatásos propagandafegyverét ezzel mégis semlegesítette. Ismét egy külső, szerencsés tényező, hogy viszonylag hamar jött egy tényleges választás, ami megmutatta, hogy az új politikai szereplőnek és a programjának ténylegesen nagy, a közvélemény-kutatásokat is meghaladó támogatottsága van (az addigi teljes ellenzék támogatóinak több mint fele hozzá vándorolt, de néhány százalék jött már a Fidesztől is). És ismét egy szerencsés külső tényező: több mint másfél évig nem volt újabb választás. A valós veszélyhelyzetre ekkor ébredő versenytársak a támadásaikat felerősítették, a Fidesz az osztogatást is megkezdte. De a pénzszórás közvetlenül a választás előtt lett volna hatásos, egy fél évvel, évvel ezelőtti ígéret vagy akár megszületett kedvező döntés ennyi idő alatt megszokottá válik. Magyar Péter sem kerülhette el, hogy – kisebb számban, de összességében az ország jelenlegi helyzetében nehezen teljesíthető – vállalásokat tegyen, de ennél fontosabb volt, hogy módja volt a támadások ellen is hatásosan védekezni. A csodafegyver csupán az volt, hogy bejárta az országot, 700 településre ment el, nemcsak beszédet mondani, hanem beszélgetni az emberekkel. Nagyon bevált a másik újítása is: nem foglalkozott pártja létszámának időrabló, elkerülhetetlenül összeütközéseket okozó bővítésével (és részletes pártprogram írásával, megvitatásával, amire csak később, egy, a háttérben működő szakértői csoportban került sor), viszont ezt pótolva, 2024 augusztusától egyre-másra alakultak a Tisza-szigetek, amelyek tevékenységüket a településük problémáira, a Tisza-újság terjesztésére, a lakosság meggyőzésére koncentrálták. És az megint egy külső szerencsés adottság volt, hogy Orbán Viktor semmi új ötlettel nem tudott előállni, és ugyan széleskörűen vitatták a kormány drasztikus fellépésének a lehetőségét, de ezeket az eszközöket nem tudta vagy merte bevetni (mint Grósz Károly a fehérterroros beszéde után).

Április 12-én éjjel az ország ünnepelt, ezt még az is érzékelhette, aki – mint én is – csak az interneten látta a népünnepély képeit. Ünnepelte saját magát, hogy végre, tizenhat év után sikerült az előző rendszert leváltani, és ezt nem külső segítséggel, nem szerencsével, hanem együtt gondolkodással és cselekvéssel tudta elérni. Én is szerencsésnek mondhatom magam, már a második rendszerváltás volt, amit többé-kevésbé tevékenyen átéltem. Nevezhetjük akár áprilisi polgári forradalomnak is, a lényeg, hogy ezt a lehetőséget ne tegyük tönkre, mint ahogy 1990 után ez megtörtént.