Adalékok

Schmidt a nyolcvanas években, ügyesen ráérezve a divatos nemzetközi tudományos trendekre, a magyarországi zsidóság történetével, ezen belül is a holokauszt idején a németekkel együttműködő Zsidó Tanács tevékenységével foglalkozott. A témával kapcsolatban megjelent néhány figyelemre méltó írása, így ő lett a Soros Alapítvány egyik legelső ösztöndíjasa. Édesapámnak szeretettel ajánlott könyvét mind a mai napig őrzi a családi könyvtár.

A kilencvenes évek elején – ugyancsak megérezve a témában a tudományos biznisz lehetőségét – először a diktatúra titkosszolgálatainak irataival kezdett foglalkozni, de ezekkel nem boldogult. Az alapos, aprólékos, sziszifuszi munkát igénylő kutatás nem az ő világa. A rendkívül ambiciózus, siker- és pénzéhes „történész” gyorsan rájött, hogy a politikai propaganda sokkal látványosabb és gyorsabb sikerrel kecsegtet, mint a nagyon macerás forráskutatás. Már csak politikai pártot kellett keresnie, amelynek éppen egy ilyen ambícióktól túlfűtött, gátlásokat nem ismerő, a tényekkel szabadon garázdálkodó ideológusra volt szüksége.

Így talált egymásra a Fidesz és Schmidt, aki a kormány megalakulása után azonnal Orbán Viktor politikai főtanácsadója lett (előzmény az ÉS-ben – Gyáni Gábor: Ki volt Schmidt Mária?, 2026/18.). Gyorsan beletanult a feladatba; igazi feketeöves pártpropagandista vált belőle. Amit történészként soha nem ért volna el, nevezetesen, hogy véleménye fontos legyen, és a közfigyelem középpontjába kerüljön, azt politikai propagandistaként rövid idő alatt megvalósította. Az ehhez vezető út egyik lépcsőfoka az 1956-os és a Po­li­tikatörténeti Intézet támogatás­meg­vo­nással történő ellehetetlenítése és az édesapám elleni politikai karaktergyilkos kampányban vállalt szerepe volt.

Bayer Zsolt és Schmidt adta meg a vezérhangot az édesapám elleni – még halála után is folytatódó – gyűlöletkampányhoz. A Magyar Nemzetben 1999. július 12-én megjelent írásaikban hemzsegtek a csúsztatások, aljas sejtetések, rágalmak és sugárzott belőlük a gyűlölet. Az időzítés sem volt véletlen. Az összehangolt támadás Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének és újratemetésének évfordulója utáni napokban indult. 1989-ben az újratemetés megszervezésében a Történelmi Igazságtétel Bizottság elnökeként édesapámnak meghatározó szerepe volt. A szerzők több szerkesztőségben házaltak írásaikkal, de csak az – akkor már a Fidesz-kormány által gyarmatosított – Magyar Nemzetnél jártak sikerrel. Schmidt nem is csinált titkot abból, hogy a „leleplezése” egyértelműen napi politikai célokat szolgál: „Mindezeket összevetve tíz évvel a rendszerváltás után elmondhatjuk, hogy az egykor rendszerváltó erőként fellépő SZDSZ a kommunista rendszer összeomlása óta elsősorban a volt ávósok szalonképessé tételén munkálkodik.” És: „Vásárhelyi Soros magyarországi pénzosztójaként harcol a demokratikus szocializmusért. Ez utóbbi funkciójának köszönhetően érte el, hogy az 56-os forradalomban betöltött szerepe főszereppé értékelődött át” (Bocsánatos és halálos bűnök, Magyar Nemzet, 1999. július 12.).

Schmidt Mária pártfeladata a XX. század és ezen belül ’56 történelmének meghamisítása, a Fidesz politikai érdekei szerinti átírása volt. Olyan történelmi narratívát kellett összetákolnia, amely alátámasztja Orbán Viktor állításait a „nemzetére rátörő”, „hazaáruló”, „külföldi zsoldban álló baloldalról”. Emiatt nevezte Eörsi István, a kiváló író és publicista, ötvenhatos forradalmár „történelemhamisításra szakosodott üzletasszonynak”, „politikai közéletünk egyik legzüllöttebb alakjának”. Pedig akkoriban Schmidt a párt öklének szerepében még csak karrierjének kezdetén járt.

A két szerzőnek nem kellett komoly erőfeszítéseket tennie annak érdekében, hogy édesapám életéből kimazsolázzák azokat a momentumokat, amelyekből megfelelő aljassággal csoportosítva kirajzolódik egy elvtelen, törtető, mindenféle szélsőséges ideológiákat kiszolgáló karrierista portréja. Ugyanis édesapám, amikor saját életéről és annak tanulságairól beszélt, mindig önkritikusan, sokszor önostorozó módon nyilatkozott a múltjának egyes epizódjairól, részben mert önreflektív és őszinte volt, részben mert abban reménykedett, hogy az ő hibáiból tanulnak majd a következő generációk. Soha nem próbálta leplezni, letagadni a tévedéseit, rossz választásait, az általa elkövetett hibákat. Arra természetesen nem számított, hogy ezzel az őszinte, önmagával szemben szigorú önreflexióval tálcán kínálja fel az alapanyagot egy karaktergyilkos kampányhoz.

A stréber propagandista feladatát Schmidt csillagos ötösre igyekezett teljesíteni. Ezzel magyarázható, hogy édesapám halála után folytatta a gyűlölködést családom tagjai, sőt barátaim ellen. Én 2010-ben – a Fidesz másodszori kormányra kerülése után – gyorsan eldöntöttem, hogy ebben az érában semmiféle állami támogatásra nem fogok pályázni, mivel egyrészt nyilvánvaló, hogy feketelistán vagyok, másrészt nem akarom megszerezni ezeknek a szellemi verőlegényeknek/-leányoknak az elutasítás örömét. De Schmidt Mária hosszú csápjai mindenhova elértek; a legutóbbi időkig rutinszerűen húzta ki az összes közeli és távolabbi családtagomat minden pályázati támogatási listáról. És gondolom, ez valami perverz örömet jelentett neki. Hát, soha ne legyen nagyobb öröme.