Új Szküllák, régi Karübdiszek

Április 12-én megszabadultunk a NER rémálmától. Ennek egyik fontos következménye az, hogy szükségessé vált arra ügyelnünk, nehogy belekerüljünk egy újabb, az előbbihez többé-kevésbé hasonló rémálomba. Hiszen arra a kérdésre, hogy a most megalakuló új kormány nem lesz-e maga is hajlamos a demokratikus elvek meg a szabadságjogok megsértésére, most nem tudunk válaszolni. Igazán csak akkor tudunk majd, amikor – remélhetőleg egy békés, szabad és tisztességes választással – búcsút veszünk ettől a pillanatnyilag még létre sem jött kormánytól. (Minden idők legtisztességesebb kormányfője talán Dzsaváharlál Nehru, a független India első miniszterelnöke volt, de nyilván róla sem lehetett volna ilyesmit mondani addig, míg tizenhat évig tartó kormányzása véget nem ért.)

A föntiek alapján örülnünk kell annak, hogy Gadó Gábor, akinek nehéz és kényes jogi és morális problémákat boncolgató írásait sokan mindig nagy figyelemmel és örömmel olvassuk, A kockázatos kétharmadról jelentetett meg cikket az ÉS 17. számában. Ebben a szerző joggal igényel intézményes védelmet azzal a veszéllyel szemben, hogy az Alaptörvényt esetleg olyan rendelkezéssel egészíthessék ki, amely tartalmát tekintve összeegyeztethetetlen a legfontosabb alkotmányos elvekkel és értékekkel. És joggal tart attól is, hogy az új kétharmad hivatali idejük lejárta előtt leválthat fontos állami vezetőket – hatalmi ellensúly képviseletére hivatottakat, vagy olyanokat, akik politikai befolyástól való függetlensége más szempontból szükséges. Hiszen a szerzőnek igaza van abban, hogy az ő leváltásuk „megnyitná az utat a Tisza Párthoz lojális személyek kinevezéséhez”. Ennek az utóbbi útnak az esetleges követése ellen szerintem is minden lehetséges módon tiltakozni kellene. Persze észszerű alternatívák keresését nem könnyíti meg, hogy konszenzusos jelöltek állítása az adott politikai körülmények között nehezen elképzelhető.

Azonban annak a lehetséges következményeitől sem árt tartanunk, ha a kérdéses állami vezetőket nem váltják le. Például Varga Zs. András anélkül lett a Kúria elnöke, a fő bírónk, hogy előtte akár egy napig is bíró lett volna. De most már beletanult a szakmába, mondhatná valaki. Viszont a jogállamiságról mint valami irtózatosan rosszról vallott, szégyentelenül hirdetett nézeteivel tényleg a megfelelő helyen van? Vagy Nagy Gábor Bálint, aki a Magyar Nemzeti Bank alapítványai kifosztásának ügyében békésen tűrte a véget érni nem akaró „nyomozást”, csak hogy a parlamenti választások a kormánynak kedvező hangulatát ne rontsa el valami nagy ricsajt keltő vádemelés, maradjon legfőbb ügyész? A továbbiakban mit lehet ezektől az emberektől várni? Akarunk tisztességes igazságszolgáltatást, vagy nem akarunk?!

Gadó Gábor egyébként az említettekről aligha gondol igazán mást, mint én. Leváltásuk ellen azzal érvel, hogy funkciójukban hagyásuk az államrend demokratikus minimumához tartozik, és szerinte ezt a minimumot a Fidesz a maga részéről („számos visszaélése ellenére”) tiszteletben tartotta. Nekem úgy tűnik, nemigen tartotta tiszteletben. Györgyi Kálmán néhai legfőbb ügyész 2011. évi lemondásának háttere persze ma már nem tisztázható megnyugtatóan. Viszont a Legfelsőbb Bíróság elnökét, Baka Andrást az intézmény Kúriává átkeresztelésének ürügyével távolították el Orbánék (olyannyira „megalapozottan”, hogy az ügy perre került, amit az Emberi Jogok Európai Bíróságán elvesztettek). Gadó szerint a Fidesz azzal tartotta volna tiszteletben a demokratikus minimumot, hogy nem akadályozta meg a parlamenti választásokat, és nem is lehetetlenítette el mondvacsinált indokokra hivatkozva a választási eredmény végrehajtását.

Ami persze önmagában igaz. Én azt mondanám, hogy Orbán Viktor nem a múlt század furkósbotos diktátor-aspiránsaként, hanem modern autokrataként próbált gondoskodni rendszere és önmaga jövőjéről. Ha már nagyon unják a választók, ám váltsák le. Csak az új kormány ne tudjon kormányozni; a választók hívják őt vissza. Például az Alaptörvényben előírták, hogy a mindenkori állami költségvetést csak akkor lehessen elfogadni, ha az nem növeli a relatív (az éves GDP-hez mért) államadósságot. Ha eltekintünk attól, hogy az államadósság és a költségvetés is különféleképpen definiálható (például az előbbibe beleértjük-e vagy nem az állami bankok tartozásait, az utóbbiba a társadalombiztosítási és egyéb állami alapokat), akkor is gyakorlatilag lehetetlen olyan állami költségvetést készíteni, amelyre a kérdést eldöntő, a kormány által elmozdíthatatlan Költségvetési Tanács (állítólag megalapozatlan előrejelzésekre, inkonzisztenciára hivatkozva) nem foghatja rá azt, hogy növeli az adósságot. És – így az Alaptörvény – ha ezt a hibát a tárgyév első negyedévének végéig nem javítják ki, akkor a köztársasági elnök föloszlathatja a parlamentet. Nem köteles ezt megtenni; nyilván csak akkor teszi meg, ha arra számít, hogy az új választás az „ő kormányát” hozza vissza.

Persze Orbánnak ezt a számítását keresztülhúzta a Tisza kétharmada, amellyel az Alaptörvény vonatkozó részei megváltoztathatók. De van másik! Például a köztársasági elnök mondvacsinált indokokkal is megtagadhatja miniszteri, nagyköveti stb. kinevezések aláírását. Az Alkotmánybíróság (AB) pedig, amelynek döntései ellen nincs föllebbezési lehetőség, lényegében bármilyen törvényt, rendeletet megsemmisíthet. Ráadásul a Fidesz a kétharmadával megszüntette a korábbi, egyensúlyt biztosító alkot­mánybíró-választási rendszert, biztosítva a majdnem tiszta fideszes AB-t. Így aztán egyedül az AB-elnök, Polt Péter volt legfőbb ügyész – egyébként finoman szólva kiemelkedő mértékben megindokolható – távozása, amit Magyar Péter követel, nem túl sok, hanem inkább túl kevés.

Persze azt, hogy milyen megoldás születik ebben a láthatóan nagyon nem egyszerű és más személyi, törvényhozatali, intézményi kérdésekben, nem a mi írásaink fogják eldönteni. Hozzászólásainkban azonban egyaránt figyelemmel kell lennünk egy új önkényuralom kiépítésének és a korábbi (megszűnni éppen csak most kezdő) önkényuralom visszajövetelének veszélyére.