Glossza

Annak idején úgy hívták őket: „a Dimitrov téri fiúk”. Azokról a fiatal oktatókról, illetve végzős hallgatókról van szó, akik a hatvanas és hetvenes évek fordulóján a budapesti Közgázon tanítottak, illetve tanultak. És akik két évtizeddel később a hazai gazdaságpolitika, illetve a kormányzat csúcspozícióiban bukkantak fel. Az előbbi csoportba tartozott Hoós János, Kemenes Ernő és Horváth Ferenc, az utóbbiba Németh Miklós, Kunos Péter, Visi Ferenc és Mohai László. A mindig kedves Goldperger István, aki szintén fiatal oktató volt a polgazd tanszéken, később találó megjegyzést tett rájuk: ők voltak azok, akik „a 2-es villamossal érkeztek a hatalomba”. Ha valaki megnézi a 2-es villamos azóta is változatlan útvonalát, hamar rájön ennek a meghatározásnak a lényegére.

Hogy mindez pont most jut az eszembe? Az új magyar kormány magját az egykor a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett jogászok alkotják, sőt mi több: a kormányfő és legfőbb parlamenti ellenfele valamikor csoporttársak voltak az alma materben. Ez valószínűleg  újabb hungarikum, legfeljebb az Etonban középiskolába vagy Oxfordban egyetemre járt angol politikusok közt lehet találni hasonlót. És még a közlekedési hasonlat is megállja a helyét: ha Németh Miklósékat egykor a 2-es villamos röpítette a pártközpontba meg a fő hivatalokba, a pázmányosokat Piliscsabáról az időközben csúnyán megbukott Völner Pál jóindulatával villamosított esztergomi vasút a Nyugatiba.

És ezzel vége is a párhuzamoknak. Valamikori egyetemi társaim ugyanis a diploma megszerzése után rögtön a pártállami apparátus különböző kerekei közé kerültek, és haladtak ezután tudásuknak és tehetségüknek megfelelően olyan magasra a szamárlétrán, hogy egyszer csak legfelül találták magukat. A „Nyugatiba befutott” pázmányosok viszont egyből tovább is utaztak, méghozzá többnyire a határon túlra: Párizsba, Londonba, Brüsszelbe. Vagy találtak munkát maguknak idehaza, jellemzően külföldi cégek képviseletein.

Az első rendszerváltás idején, ’88–90 táján az akkor felelős pozíciókba került negyveneseknek az volt a dolguk, hogy a már minden szempontból vállalhatatlan államszocializmus maradványait a lehető legtisztességesebb módon adják át az újonnan érkezőknek. A mai rendszerváltó negyveneseknek viszont az lesz a dolguk, hogy a lehető legkisebb – de mindenképpen elkerülhetetlen – veszteséggel számolják fel az elmúlt másfél évtized örökségét. A múltbéli alakok erejük teljében bezártak maguk mögött egy ajtót. A mostani erőtől duzzadóknak egy másikat kell szélesre tárniuk.