Egyformák?

Gadó Gábor a Kádár János hatalmi korszakának elemzésével kezdődő írásában (Változatok cinizmusra, ÉS, 2026/16., ápr. 17.) – a Tisza Párt fölényes győzelmének ismeretében –, miközben az ország többsége már-már euforikusan örül az Orbán-rendszer bukásának, Spiró Györgyöt idézve sajátos végkövetkeztetésre jut: „Nem változott semmi. Legfeljebb ma már nincs kedvünk a röhögéshez.”

Mérhetetlen, sőt megkockáztatom: érthetetlen pesszimizmusát alátámasztandó, a felek közé bizonyos mértékig egyenlőségjelet is téve, azt fejtegeti: „A konkurens politikai erők 2026 tavaszán súlyos bűncselekmények elkövetésével vádolták meg egymást. A választók pártállásuknak megfelelően utasították el az »ellenoldal« hazugságait.”

A szerző sajátos módon az „ellenoldal” szót teszi idézőjelbe, és nem a „hazugságait”. Ezzel valójában tényként állítja azt is, hogy a „konkurens politikai erők” egyformán hazudtak. Na persze mindezt tényekkel nem támasztja alá.

Szerinte „nincs is igazán jelentősége annak, hogy ki kinek az informatikai rendszerébe próbált beépülni”, mindkét fél megszegte „a demokratikus játékszabályokat” is, legfeljebb az lehet vitás, ki szegte meg ezeket „jobban”.

A mindkét felet elmarasztaló tények itt is hiányoznak.

Aztán, folytatva a felek összemosását, Gadó Gábor kijelenti, hogy „több mint három évtizeddel a diktatúra összeomlását követően a hatalom birtokbavételéért küzdő felekről szinte »bármi« feltételezhető”.

A „politikai versenyzők” szerinte abban is egyformák, hogy „nem túlélni, győzni akarnak. Nem a megfelelési kényszer hajtja őket, hanem az uralmi pozíciók megszerzésének és megtartásának a vágya.”

Mindezt szintén nem támasztja alá semmilyen tényállítással.