Egy név

Olvasom Szilágyi Zsófia írását (Megszűnik valami, ÉS, 2026/14., ápr. 2.)  Szajbély Mihály könyvéről (Jugoszláviai magyar irodalom. „hol óhol”), és ha már Vajdaság meg irodalomtörténet és kritika, akkor hadd hangozzék el még egy név, egy lassan feledésbe merülő név, Bori Imre neve. Évtizedekkel ezelőtt ő írta meg elsőként a jugoszláviai magyar irodalom történetét,  ezenkívül  még rengeteg mindent megírt, gyakran előttünk, hazaiak előtt járva. Bori Imre (1929–2004) a XX. század második felének egyik legjelentősebb irodalomtörténésze volt: kihasználta azt a lehetőséget, hogy a szomszéd ország akkor másféle és a miénknél nyitottabb kultúrpolitikája nem zárkózott be a realista tendenciájú művészetek védekező pozíciójába, és a vajdasági magyar irodalom is – amellyel együtt élt Újvidéken – szabadabb lélegzettel foglalhatta el helyét a kortárs európai irányzatok modern többféleségében. Bori Imre ebben a másféle légkörben dolgozott az 1950-es évek végétől, és a szecessziótól a szürrealizmuson és dadaizmuson át vezető fókuszpontok előtérbe helyezésével elemezte az egész  modern magyar irodalom alakulástörténetét. Ráadásul mentes volt a hazai irodalmi élet előítéleteitől, összefonódásaitól és görcseitől. Én pályakezdésem idején valósággal irigyeltem a könyveit.