Kant rémálma

Gyenge Zoltán legutóbbi feuilletonjának (A jelenkori változásokra – avagy mi a felvilágosodás?, ÉS, 2026/10., márc. 6.) leplezetlen nemzetközi és hazai aktuálpolitikai áthallása nagyon is érthető. Érthetőek a kesernyés sorok: a nagyvilág csakugyan bajban van, „amikor azt látjuk, hogy veszedelmes idióták, közveszélyes holdkórosok vezetik a világot” (minden bizonnyal Trumpra és Putyinra utalva itt), de nem kisebb a baj a magyar ugaron sem, ahol még mindig naptalan homály honol, és a felvilágosodás még el sem kezdődött. „Lemaradtunk. Nincs mit tenni, ez az egész menthetetlen, végtelenül kilátástalan; a fejekben van a hiba, meg a lelkekben, a körülöttünk lévő viszonyok ennek csak a tükörképei” – fogalmaz a szerző. Pedig csak akarnunk kellene felnőni, tisztult fejjel és lélekkel megrázni magunk, s mintegy megvilágosodva megfogadni a kanti intelmet, hogy kilábaljunk végre a magunk okozta kiskorúságunkból, így érve el a hőn óhajtott felvilágosodást: „el kellene kezdeni kételkedni, azaz gondolkodni, és végül annak megfelelően cselekedni”. Felvilágosultnak lenni annyi, mint elhagyni akarni az obskúrus múltat, és merni gondolkodni, reflektálni, kételkedni, az értelem fényénél cselekedni. A bajok forrása a jelek szerint nem az, hogy a felvilágosodás projektje a tagadhatatlan politikai (és technológiai) vívmányok dacára rendre elkerülhetetlen véres kudarcokkal szembesít, hanem hogy nem vagyunk eléggé felvilágosultak. Korunk bizonyos értelemben Kant előtti kor.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Csakhogy soha nem volt az.

*

Két komoly kritikai észrevételem is lenne Gyenge írásával kapcsolatban, amelyek egyazon probléma sok szempontból elválaszthatatlan részei volnának. Az egyik egy adott társadalom – mégoly kiábrándító – jelenvalóságának a felvilágosodás felőli kritikájára vonatkozik, a másik a felvilágosodásnak azzal a konvencionális értelmezésére, amelyet írásában Gyenge előad. Utóbbival kezdeném.

Gyenge Pascalra hivatkozva meglehetősen részrehajló tónussal interpretálja téziseit a felvilágosodásról, számos vitatható és ellentmondásos állítást hozva felszínre. A szerző szerint „a felvilágosodás nem más, mint az európai modern kultúra megszületése, amikor az értelem végre megkérdőjelezi a csökött és avítt társadalmi viszonyokat, a begyökerezett előítéleteket, mert ez a vakhit rémületéből való felébredés, a poros intézmények megrendülése, az ostobaság megingása, pontosabban megingatása, a kétely megjelenése, amelyet minden, magára valamit is adó ember a conditio humana részének tart. Kant, ahogy a felvilágosodás nagyjai, meg akarta érteni a világot, rendszerezni akarta a káoszt, racionalizálni a szétesőt, vagy éppen az addig ismeretlent, de mindenképpen maga mögött hagyni a középkor obskurus világát, a feudalizmus embernyomorító rendszerét, és az értelemre alapozva megteremteni azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tesznek egy humánusabb világot.”

Azért írtam, hogy jellemző (konvencionális) értelmezés ez, mert megkockáztatható, hogy a nagyjábóli „szakmai” konszenzust tükröznék a fenti sorok. Holott ezzel a – retrospektíve doktrinernek ható – értelmezéssel azért a kekeckedés gyanúja nélkül lehetne vitatkozni. Kisebbik baj, hogy a modern értelemben vett európai kultúra erős gyökerekkel kapaszkodik abba a múltba, amelyik megelőzte a felvilágosodást. Valláskritikus, dogmatizmusellenes, racionális (szikár dedukción, geometriai vagy logikai formulákon alapuló) filozofémák megjelentek már például Spinozánál vagy a reneszánsz korban élt és mártírhalált halt Giordano Brunónál (hogy Szókratészt ne is említsük). Gyenge arról ír, hogy a felfénylő értelem végre megkérdőjelezte mindazt, amitől meg kellene szabadulni, mintegy a történelem sötétlő szemétdombjára hányva, ami oda való: a csökött és avítt társadalmi viszonyoktól az előítéleteken, ostobaságokon át a kétely megjelenéséig. Valóban így van? Tényleg a múlté már mindez? A kétely tényleg csak a felvilágosodással jelent volna meg, s nem, mondjuk, Szókratésszel? Milyen alapon gondolható, hogy a jelenkor társadalmi viszonyai pár száz év múlva nem tűnnek hasonlóképp avíttnak és csököttnek? Az a társadalmi valóság, amelyet gazdagon átsző ma is az előítélet, a sztereotip gondolkodás és az ostobaság, noha az előbbi már jóval szofisztikáltabb és burkoltabb módon van jelen, mint korábban, az utóbbi talán viszont még nyersebben, mint valaha. És egyáltalán: még ha így volna is, globális nézőpontból nem maradt-e a felvilágosodás partikuláris érvényű, euroatlanti nóvum? Hiszen a bolygón ma is számos olyan nép él, melyekkel lényegében nem történt meg a felvilágosodás, mi több, ideológiai, vallási, kulturális kereteik makacsul ellenállnak a felvilágosodás vonzásának.

A conditio humana része nemcsak az, amit írásában Gyenge Zoltán meglehetősen idealizálva felemlít. A felvilágosodás vibráló eufóriáját rendre letörik azok a kiábrándító és lesújtó tanulságok is, amelyekről paradox módon éppen maga a modernitás (és csak a modernitás) tudósít, ahogyan arról korábbi, polemizáló cikkemben írtam (A modernitás tanulságai, ÉS, 2024/18., máj. 3.). Ezek a tanulságok éppen a conditio humana leplezetlenül őszinte feltárása szempontjából jelentősek: nem egyszerűen relativizálják a felvilágosító atyák vezéreszményeinek életképességét, hanem alapjaiban kérdőjelezik meg univerzális érvényüket azáltal, hogy az emberi létmód státuszát vágyvezérelten félreértve, az emberi természetnek pusztán racionális oldalát kiemelve lehasítják, eltagadják, elfojtják és bagatellizálják mindazt, ami bennünk irracionális, sötét és félelmetes, de tagadhatatlanul jelenvaló.

*

Én úgy látom, hogy nem pusztán „Kant és a felvilágosodás nagyjai” akarták megérteni a világot, hanem 2500 év filozófusai is. (Ironikus, hogy éppen a felvilágosodás egyik kulcsfigurája, Hegel volt az, aki olyannak akarta látni a világot és benne az embert, amilyen az alapvetően nem: racionálisnak. Nem csoda, hogy a valóságra az észszerűség raszterét rákényszerítő hegeli filozófiának később leáldozott. Mert még egy Hegel sem tudta áthidalni a mindent átható ész állítólagos diadalmenete és a véres rögvalóság között tátongó szakadékot. Hegel kortársa és legnagyobb filozófiai ellenlábasa, egyben Kant leghíresebb tanítványa, Arthur Schopenhauer robusztus filozófiája viszont szintén nem véletlenül állhatta – és állja – ki az idők próbáját.) Az pedig erősen megkérdőjelezhető, hogy valóban humánusabb világ teremtődött-e a felvilágosodás óta és a modernitás nyomán, és ha igen, milyen áron, kiknek a nyomorúsága árán.

Kant, a jámbor, filantróp königsbergi zseni szinte gyermeki naivitással, humanitárius szívvel gondolt az emberfajra. (Thomas De Quincey írja vékonyka kötetében, hogy a nagybeteg Kant élete utolsó napjaiban sem szenvedhetett annyira, hogy leüljön orvosa előtt, inkább így szólt: „Isten őrizz, hogy olyan mélyre süllyedjek, hogy megfeledkezzem az emberségesség kötelességéről!”) Tudott a jakobinus terror tébolyult vérontásáról, ami akaratlanul is nyíltan leplezte le és cáfolta a felvilágosodás és önnön égig érő ambícióit. S bár elítélte az erőszakot, de mégis a forradalom híve maradt: az emberiség morális fejlődésének zálogát látta benne. Ő még tisztán reménykedett az emancipálódó, nagykorúvá érő emberben. Hihette azt az értelmen alapuló morált, amelyért maga Isten szavatolt. Ám mindarra, ami a felvilágosodás örvén és nyomában feltárult az emberi történelemben, hagymázas rémálmaiban sem gondolhatott. Mert az ezt az Istent a szó szoros és átvitt értelmében az ész istennőjére felcserélő tömeg immár csak önmagáért kezeskedhetett. (1793-ban valóban megtörtént, hogy a megvadult párizsi tömeg egy táncosnőt az ész istennőjeként ünnepelt körül a Notre-Dame-székesegyházban.) Kant hideglelős rémálma vált valóra a megistenülő emberben, aki a későbbi évszázadokban a lehető legádázabb arcát mutatta, „természetesen” az egyre instrumentálisabbá váló észre való legkülönfélébb hivatkozások égisze alatt. Riasztó reminiszcencia: a keresztes háborúkat éppúgy Istenre hivatkozva követték el, mint közel ezer évvel később azokat a vérontásokat, amelyekre immár a modernitás Ész istennője ütötte rá a maga pecsétjét.

A felvilágosodás tagadhatatlan árnyoldalait sokan nem hagyták szó nélkül. Ha csak a XX. századot nézzük, a legkülönfélébb – modern és posztmodern, konzervatív (vagy reakciós), valamint a Frankfurti Iskolához tartozó – gondolkodók illették vérmérséklettől függően súlyos kritikával a felvilágosult ész térnyerését és sajátos mechanizmusait, lehetővé téve civilizáció és kultúra megkülönböztetését, neobarbarizmussal fenyegető ideológiai-politikai alakzatainak felismerését (Spengler, Adorno), az elhülyülést és romlottságot (N. Gómez Dávila), a repressziónak, a hatalomgyakorlásnak, a modern ipari és szolgáltató társadalmak szikáran racionális, egyben dehumanizáló jelenségeit (Foucault, Marcuse).

Ami kritikám első felét, a meglévő társadalmi status quo felvilágosodás felőli kritikáját illeti, a fentiekből következően (részben) talán már érthető lehet. Természetesen a legkevésbé sem vállalkozhatnék arra, hogy komplett diagnózisát (vagy pláne megoldását) adjam mindannak, ami akár itthon, akár a nemzetközi színtéren történt vagy történik. Hanem filozófiai szempontból annyi talán röviden kijelenthető, hogy azt a mindenkori társadalmi-politikai valóságot, amely körülvesz bennünket, legalább két ágens, egy külső és egy belső határozza meg elkerülhetetlenül. Előbbi a mind egyéni, mind közösségi szempontból nehezen kiókumlálható történelmi folyamatok, szükségszerűségek, feltételek és adottságok együttese, míg utóbbi egy még kevésbé megragadható, de annál irányadóbb valóság: az emberi természet maga. Szemben az igazsággal, mindkettő a tények birodalmához tartozik, és a spengleri értelemben vett sors alkatrészei. Ezek dinamikus kölcsönhatása eredményezné a történelem folyamát.

*

Maradva itthon: ezüsttálcán kínálná magát megannyi ok, amiért a magyar közgondolkodást, közmorált, közízlést, politikai döntéseket kárhoztatni lehetne, ám ezek mindegyike egy beláthatatlanul komplex mátrixba illeszkedik, pláne a XXI. század digitális kapitalizmusának valóságában. Bármennyire szomorú és fájdalmas is, a megoldást aligha magától az állítólagos felvilágosodástól lehetne várni, ahogyan ennek elmaradását sem indokolt a történelmi tapasztalatok fényében számonkérni. Mert a kanti óhaj a maga tiszta, ártatlan formájában beváltatlan és beválthatatlan remény maradt, a felvilágosodás doktriner értelmezésben pedig végképp passé.