Védőbástyákról

Túl szigorúnak – és hosszúnak – érzem Debreczeni József hozzászólását (Büszkeség, balítélet – és szégyen, ÉS, 2026/11., márc. 13.) a vitát generálni valószínűleg nem kívánó Eörsi Mátyás ukrajnai háborúról szóló írásához (Európa védőbástyája – most és egykoron, ÉS, 2026/9., febr. 27.). Kora újkori magyar történelemhez köthető disputára egész biztosan nem számított. Debreczeni legfőbb problémája az Eörsi-cikk címében Magyarországra is kiterjesztett Európa védőbástyája kifejezés. A történetileg tulajdonképpen a mongol időktől kialakult, büszkeséget és tartást kifejező metaforáról sok helyes megállapítást tesz, azaz cáfolja annak igazságtartalmát. De érzésem szerint nem teljes sikerrel, és szkeptikus vagyok a tekintetben is, hogy, mint sok más esetben, a felkínált érvek segítségével sikeres lehet-e a gyökeres demitizálás.

Perjés Géza akciórádiusz-elmélete kétségtelen mankót ad számunkra, és hihetővé teszi, hogy a török hódítás határa Magyarország déli végeiig tartott. Továbbmenni északra botor dolog volt, és a szultánnak – mint Debreczeni írja – nem is állt szándékában Magyarország bekebelezése. A nagy hódítókat mindig viszi előre a hübrisz. Így volt ezzel Nagy Sándor, Róma, Napóleon, még Hitler is, bár nehezemre esik leírni. Nem gondolom, hogy Nagy Szulejmán kilógna a sorból. A magyarországi megszállás az oszmánok számára valóban ráfizetéses volt, de hogy a Portán dolgozó alkalmazottak ennek tudatában lettek volna, és mérsékletre intették a babért babérra halmozó uralkodót, ebben megint kételkedem. (Ellentmond ennek az agg szultán szigetvári halála is, és az előző évi máltai akció, amelynek célja egy front nyitása a Földközi-tenger nyugati medencéjében.) Hogy Magyarországgal milyen rövid és hosszú távú tervei voltak a szultánnak, nem tudjuk. A Debreczeni által felvázolt, erdélyihez hasonló vazallusi viszony az ország területi integritásának megtartásával jó ötlet, de a szerző elismeri, hogy Perjés Géza bizonyítani elképzelését nem tudta. Meggyőzőnek tűnik a török hódítás dinamikájának ismertetése, a szerző – Ágoston Gábor kutatásaira támaszkodva – az oszmánokat egyenesen belekényszerítettnek tünteti fel a mohácsi csata után a Habsburg-kézre került ország elleni harcok folytatásába.

Az 1552-es hadjárat Debreczeni olvasatában a török részéről tulajdonképpen védelmi jellegű volt, mert az ismert várak bevételére (Eger esetében sikertelen ostromára) Buda kelet felőli biztosítása érdekében került sor. Más narratíva szerint Fráter György sikertelen egyesítési kísérlete indította arra a szultánt, hogy fizikailag tegye lehetetlenné a Királyi Magyarország és Erdély egyesítését. Eger után Kassa elestével a stratégiai cél megvalósulhatott volna. Dobóék kapcsán érdemes a kor egyházpolitikai, vallási kérdéseiben is elmerülni. A debrecen-egervölgyi hitvallás megírásának előzménye az egri várvédők és egyházi felettesük, Verancsics Antal között kialakult feszültség. A végváriak egyre nagyobb fogékonyságot mutattak a köreikben forgó protestáns lelkészek prédikációira, ami miatt a katolikus püspök árulással vádolta őket. A hitvallásban kimondatik, hogy protestáns hitük és várvédő harcuk teljes mértékben összeegyeztethető. Ami a korban nem volt teljesen világos, mivel Luther elég későn tette egyértelművé, hogy a török Bluthund, akivel szemben védekezni kell. Vitatkozom Debreczeni tételével, amikor azt írja, hogy az egriek a „főleg nem Európa ellen” támadó törökkel szemben állták a sarat. A szép lassan beágyazódó protestantizmus hívei Egerben a már többszólamúan keresztény Európát védelmezték.

A Török Birodalom hódítási határai valóban Magyarországon értek véget. Az ország tragédiája éppen abban állt, hogy frontország lett másfél évszázadra. Nem mondom, hogy jobban jártunk volna, ha teljesen bekebeleznek, mint a balkáni országokat, de a két nagyhatalom szumózásának kétségkívül áldozata lett a magyarság. Hosszú távú következménye a nyelvhatár északabbra tolódása és a veszélyeket rejtő soknemzetiségű állam létrejötte a XVIII. században. Történelmi közhely, hogy a Királyi Magyarország bevételei elégtelenek voltak a végvárrendszer fenntartására, ezért az ország külföldi segélyekre szorult. Ukrajna ugyancsak segélyekre szorul, amikor Európát védi; akkor Türkenhilfe, most Russenhilfe? Nehéz és nem is célszerű persze ezeket összehasonlítani. Érdekes kérdés, hogy Ukrajna a saját szuverenitásán és területi integritásán kívül mit véd. Hajlunk arra, hogy az EU védőbástyája is – a szolidaritás mélyből fakadó etikai parancs. Clausewitzcal mondom én is: pedig igazából azt sem tudjuk, hogy Oroszország korlátozott célú vagy megsemmisítő háborút indított-e.

*

Huzatos régióban élünk, ahol a népek szeretik a védőbástyaszerepet. Mi miért lennénk kivételek. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a napokban mutatták be Kovács István polonista könyvét Európa védőbástyái címen. A szerb Radoslav Petković így ír Bizánc középkori szerepéről és jelentőségéről: „minden más államnál inkább rászolgált a »kereszténység védőbástyája« címre – meghiúsított minden betörést Kis-Ázsiából Európába. És amikor Bizánc mindenki – köztük részben a bizánciak – közös erőfeszítéseinek eredményeként összeomlik, nem lesz, aki átvegye ezt a szerepet; a szerbek, a bolgárok, a magyarok egyaránt elégtelennek bizonyulnak.” (Idézi B. Szabó János: Háborúban Bizánccal – Magyarország és a Balkán a 11–12. században.) A menekültválság idején Orbán Viktor pedig Angela Merkel végvári kapitányának nevezte magát.