Két etűd

Vámos Miklós tökéletes történelmi látképet festett le (Egy sima, egy fordított, ÉS, 2026/8., febr. 20.) a múltról, a jelenről, és egyszersmind egy vázlatot a jövőről. Sima zsidó, ezt írta magáról. Az én történetem majdnem olyan, mint az övé, de ettől a szótól, hogy majdnem, ettől lesz bonyolult a dolog. Már régen rájöttem, hogy a bonyolult dolgok azért bonyolultak, mert nem lehet őket leegyszerűsíteni. Sokszor mondjuk valamire, hogy „ez bonyolult”, mert nyilván az is. És a zsidóság aztán csakugyan bonyolult. Mégis mi a lényege? Érzés. De vallás is. Ha tartod. Nem fontos, de akkor is zsidó maradsz. Hagyományok. Emlékek. Közösség. Kényszerek. Történelmi szenvedések. Isten kiválasztott népe. Mózes. Mózes meséi. „Mindenki másképp zsidó, ez a normális” – ez Popper Péter gondolata. Én például, feleltem, családi hagyományok alapján baloldali gondolkodású, világi zsidónak tartom magam. A Margit körúton sétáltunk a Mechwart tér felé. Akkor mondta. Azt is mondtam, hogy az igazi válaszok a családból jönnek. A nagyszüleim lakásában ott voltak a zsidó élet kellékei, de ők sem beszéltek róla, a Soá, legfeljebb így, nagyot sóhajtva. Nem magyaráztak semmit, beleolvastam könyvekbe, hallottam beszédfoszlányokat, ebből egyszerűen tudatosult bennem. A vitrinben a veszteségek fényképei, róluk sem beszéltünk. Ők sem voltak a szó legkomolyabb értelmében vallásosak, nagypapa minden pénteken ment a zsinagógába, esténként otthon feltette a karélijét, olvasott imakönyvekből, pontosabban mormolta a szövegeket, és utána megnyugodva üldögélt a karosszékében, egyszer azt mondta nekem, hogy ilyenkor gondol azokra, akik már nincsenek velünk. Péntek este volt náluk gyertyagyújtás, nagypapa hozott mákos kalácsot, a barcheszt, ezt a finom, puha fonott kalácsot, a péntek este és az ünnepek elmaradhatatlan kellékét. Néha én is csatlakoztam, együtt vacsoráztunk. Nagyi olyankor főzött zellermártást marhahússal és főtt krumplival, hozzá kortyoltunk egy kis bort. Jó esték voltak.

Anyámék sem beszéltek róla, éppen elég volt az, amit átéltek. Összejártak néhány házaspárral, most, utólag már tudom, hogy valamennyien zsidók voltak. Anyám azt is szerette volna, ha zsidó lányt veszek feleségül. Similis simili gaudet, nincs ebben semmi különös, a zsidók történetében olyan sok a sérelem és a szenvedés, hogy úgy gondolják – nem biztos, hogy helyesen –, ha egymás között vannak, akkor ezeket nem kell megmagyarázni.

Tizenhét éves voltam, Varga Julit kísértem haza a Puskin mozitól a Csalogány utcáig. Osztálytársak voltunk, ez volt az első randevúnk, szombat délutáni előadás volt, este hétre haza kellett érnie. Volt még egy kis időnk, megálltunk a Batthyány téren egy cukrászdánál, Juli evett egy sütit a pultnál állva. Az első eset, hogy egy lánnyal mentem valahová. Én fizettem a pénztárnál. Juli piros-kék kockás blúzt viselt. Izgatott voltam. Milyen szép lány, gondoltam, miközben villázott. Járni fogok vele, határoztam el. A filmről beszélgettünk.

– Te is zsidó vagy? – kérdezte, amikor megálltunk a kapujuk előtt.

– Igen – feleltem.

Akkor este apámtól megkérdeztem. Hogy mit is jelent. Pontosan mit jelent. Mit jelent az, hogy zsidóság? Mit jelent az, hogy zsidó? Apám zárkózott ember volt, mai eszemmel azt mondanám, depressziós. Könnyű témákról mindig viccelődött, de a komoly dolgokat sokszor kerülte. Akkor komolyan válaszolt. Ez olyan út, mondta, aminek nincs vége, és amin, ha elindulsz, nem lehet majd sem megállni, sem visszafordulni. Megtapasztalod. És az lesz a te zsidóságod, amit megtapasztalsz.

Ennél jobban ma sem tudnám megfogalmazni.

*

Pauk György nagybácsikám, a (tényleg ) világhírű, zseniális hegedűművész és zenetanár apját munkatáborba hurcolták, soha nem látta többé. A család különböző lakásokban, főleg nem zsidó ismerősöknél keresett menedéket. 1944 márciusában nagyanyjával addigi otthonából el kellett költöznie. Sok emberrel osztoztak egy lakáson, és gyakran a pincében kellett menedéket keresniük a német bombázások elől. 1944 októberében nyilasok mentek be a lakásba, ahonnan minden fiatal nőt elvittek – köztük édesanyját is, akit soha többé nem látott. Anyai nagyanyjával – aki a háború után gondoskodott róla –, nagynénjével és unokatestvérével sikerült elmenekülnie, az utolsó menedék Kéthely lett volna, a nagyszülők otthona, de őket Gyuri szeme láttára vitték el, és – talán az utolsó vonattal – Auschwitzba deportálták.

1956-ban elhagyta az országot, először Hollandiában élt, majd Yehudi Menuhin segítségével Angliában telepedett le és élt a haláláig.

Londonban elmesélte nekem, hogy amikor tízéves lett, 1946-ban, visszament Kéthelyre, és a főtéren eljátszotta Beethoven egyik románcát. A helyiek összesereglettek, megtapsolták, éljenezték.

Pedig csak, tette hozzá, két év telt el.

És ezzel lezárta a múltat.

Mindenki másképp.