Állam az államban
VISSZHANG - LXX. évfolyam, 9. szám, 2026. február 27.Elszomorító, amikor azt látja az ember, hogy egy újság közléspolitikai irányelveit felülírja az egyfókuszú tervezés és gondolkodás, hovatovább a direkt pártpolitikából levezethető szerkesztési metódus; különösen elszomorító, amikor ez az állapot egyfajta szent hittel kísért küldetéstudattal párosul. Az ilyesmi általában propagandaként azonosítható, és 2010 óta (újra) mind nagyobb teret nyer Magyarországon.
Az ipar- és hatalmi ágakat ellenőrzés alá vonó állampárt – ilyen-olyan tranzakciók nyomán – gyakorlati vagy áttétes tulajdonosként alakította a képére a sajtó- és médiapiacot, ahol gazdagon dotált termékein keresztül mindent elkövet politikájának kritika nélküli terjesztésére, ellenfelei lejáratására, karaktergyilkolására. Az elvileg közszolgálati szegmens tisztán adófizetői pénzből végzi tevékenységét; pontosabban nem végzi, hiszen átlép az ország valamennyi polgárának kiegyensúlyozott tájékozódásához, tájékoztatásához fűződő jogán, és az állampárt politikai eszközeként működik. Ilyenek az MTVA-termékek, az állami tévé és rádió, a távirati iroda, s idetartozik már a Nemzeti Sport, amely eddig is közölt – olykor mosolyogtatóan szervilis – direkt politikai tartalmat, ám most mind volumenében, mind hatásában új szintre emelte az egypárti politikai direktíva propagálását.
Az NS a címlapján és cikkek sorával hirdeti azt a Védjük meg a magyar sportot felkiáltású petíciót, amelynek lényege így foglalható össze: 1. minden jó, ezért nemzeti érdek, hogy az április 12-i választás után megtartsák pozíciójukat a kormánypártok; 2. a legerősebb ellenzéki kihívó romba döntené a virágzó sportpolitikát, a sportfinanszírozást. Mindez főszerkesztője, Szöllősi György klaviatúrájából, és oda konkludálva, hogy a kihívó programjából ez következik, és kész.
Még a sokat látott sajtó- és médiamunkásokat is meglephette (szégyellem magam, engem nem), mennyire nyíltan és direktben, a tények mellőzésével, a szakmaiság minimális igénye nélkül (sport)politizál a lap vezetője. Azzal együtt is meghökkentő volt ezt látni, hogy közismert a több állami posztot is betöltő Szöllősi György Orbán Viktor miniszterelnökhöz fűződő kiváló kapcsolata, illetve a bármikori ellenzékre vonatkoztatott kritikus vagy éppen támadó hozzáállása.
Nem jól van ez így, mondhatnók.
Természetesen ezredmásodpercre se vitatom el az NS jogát attól, hogy – az állampárti kampánycéltól függetlenül – ugyanazt gondolja a petícióról, ahogyan arról a főszerkesztő vélekedik. Ugyanakkor azt a jogot se vitatom el, hogy a sportközvélemény összevethesse az NS állításait a legerősebb ellenzéki erő sportprogramjának (legalább) főbb pontjaival. Az NS által támogatott petíció valóságpróbája azért is adná magát, mert állampolgárok, adófizetők millióit és súlyos közpénzmilliárdokat érintő kérdésekről szól, ekként egy állami tulajdonú, elvileg közérdeket szolgáló újság nem teheti meg, hogy állítás- és véleménymonopóliumot hirdessen egy ekkora volumenű ügyben.
Itt van mindjárt az a hivatalos közlésből fakadó információ, amely szerint a legerősebb ellenzéki kihívó éppenséggel nem változtatna a sport stratégiaiágazat-státuszán és az állami forrás nagyságán (a féltett tao-források mennyiségén sem), de a finanszírozás rendszerét és ellenőrizhetőségét átalakítaná. Vagyis – ha ez az állítás igaz – megmaradna a sportra fordított pénz, ám azt nem engedné „elfolyni”, kontrollálná elköltését.
Túl azon, hogy ez önmagában is kulcskérdésnek tetszik, megnyitná azt az obligát, itt-ott megszólaló szakértők által pedzegetett, közérdekűként azonosítható vitát, amely szerint a magyar sportban kevésbé hatékonyan használják fel az állami forrásokat, tetten érhető az urambátyám-leosztás (a lopás?), ráadásul elmaradt a kiemelt iparág strukturális reformja, sehol semmilyen innováció (stb.).
Egy, a köz tájékoztatására is szerződött, a magyar sport legszámottevőbb fórumaként funkcionáló újságnak az ilyesmi feladata (lenne); mindenekelőtt összevethetné a Deutsch Tamás kormánypárti illetékes által kezdeményezett petíciót az ellenoldal hivatalos képviselőjeként megjelenő, volt világbajnok és olimpiai második, korábbi MOB-elnök Kulcsár Krisztián közléseivel. Ahogyan adná magát ilyen-olyan tényfeltáró anyag, publicisztika, interjú, program- és háttérelemzés, sikerek és kudarcok számbavétele és analízise, no pláne pró és kontra véleményfolyam.
Ez most nincs. Azt is mondhatnánk: most sincs.
Fáj leírni is, de a Nemzeti Sport már nem a „nemzet sportjának” lapja, hanem a kormánypárti politika és kampányfolyam kritikátlan szócsöve. Pedig nem mindig volt ez így. Hogy mást ne mondjak: a magyar labdarúgó-válogatott 2013. októberi, a holland nemzeti csapattól világbajnoki selejtezőn elszenvedett 8-1-es veresége – és a vonatkozó kemény címlapok – után kiterjedt kritikai diskurzus vette kezdetét a lapban NS-vitasorozat – Avagy most nem csak a miénk a tér címmel, teret adva erős álláspontoknak is. Persze az NS akkor még a Ringier Hungary tulajdonában volt, vagyis nem állt direkt politikai nyomás alatt, és efféle szakmai kérdésekben (is) az újság alapvetéseit tartotta szem előtt: fontosnak gondolta, hogy a forrongó közvélemény magában a „sportparlamentben” beszélhesse ki a történteket.
Ma nem lehet górcső alá vonni a szimplifikáltan elővezetett, felszínes és populista petíciót az NS hasábjain, de az sem tudható onnan, hogy a legerősebb ellenzéki erő programja ténylegesen miről szól; milyen szakmai, pénzügyi, strukturális (stb.) kihívás van benne, ha egyáltalán. No pláne: miért is utasítja vissza Szöllősi György – méltatlan nívón, érdemi magyarázat nélkül – a legjobb hazai sport- és futballszakértők egyike, Kele János e tárgyban a lapnak írt véleménycikkét? Persze oszoljunk, nincs itt semmi véleménypluralizmus (ezzel nyilván Kele is tisztában volt, amikor tesztelte a rendszert). És még kampány is van: ilyenkor kiváltképp nincs tere a nyitott mondatnak.
Csak módszeresen szétvert, irányba állított sajtó- és médiapiac van, amelynek állami, közpénzből működtetett sportszegmensében – megbecsült helytartóként – Szöllősi György a saját tulajdonaként tekint a Nemzeti Sportra.
Az se jó, ha saját magától teszi, és az se jó, ha ezt elvárják tőle.
Esetleg mindkettő.



