A vonat nem vár

Bevallom, többször is el kellett olvasnom Ungváry Krisztián reflexió­ját (Az aktanyilvánosság ügyében, ÉS, 2026/7., febr. 13.), hogy biztos legyek benne, az én írásomra reagált a történész (Vásárhelyi Mária: Aktanyilvánosság – gumicsont és terelés, ÉS, 2025/51–52., dec. 16.). Mert bár Ungváry engem vádol rendszerszintű elhallgatással és valós tények hamis beállításával, én viszont úgy látom, hogy az ő kritikája van tele csúsztatással, félrevezető interpretációval és projekcióval. Csak az általam legfontosabbnak vélt részletekre reagálnék.

Ungváry Krisztián felrója nekem, hogy egyetlen kritikus szavam sincs az állítása szerint a „Medgyessy–Gyurcsány-kormány, valamint a Fidesz titkos alkalmi nászából született 2003. évi III. törvényről”, amiben annyiból igaza van, hogy valóban nem írtam erről a törvényről, ennek azonban egyszerűen az volt az oka, hogy az írásom témája nem ez volt. Egyébként nekem végképp semmi okom nem lenne arra, hogy védelmezzem vagy elhallgassam a törvény hibáit, hiszen én magam – Ungváryhoz hasonlóan – több személyiségi jogi és büntetőpert is elvesztettem éppen e törvény abszurditásai miatt, miután például a Magyar Rádió korábbi elnöke perbe fogott. Ugyanakkor azonban, tapasztalataim szerint, ezekben a pervesztésekben legalább akkora szerepet játszott az eljáró bírósági tanácsok felkészületlensége és gyávasága, mint a törvény alkalmatlansága. A Rádió elnöke esetében például az eljárás során benyújtott bizonyítékaink hiánytalanul megfeleltek a törvényi elvárásoknak, bemutattuk az érintett beszervezés kartonját, egy átvételi elismervényt arról, hogy felvette a juttatást ügynöki tevékenységéért, és a bíróság előtt megjelent az egyik tartótiszt is, aki beszámolt a munkakapcsolatukról, az eljáró tanács mégis azt állapította meg, hogy nem tudtuk bizonyítani az ügynökmúltat, mivel a tanú nem szavahihető. Egyébként nem hiszem, hogy Ungváry Krisztiánon kívül sokan vannak, akik nálam többet kritizálták nyilvánosan az ügynökügyekben született bírósági eljárásokat és ítéleteket éppen ennek a lapnak a hasábjain. Medgyessy–Gyurcsány-kormány pedig nem volt Ma­gyarországon, és ezt Ungváry ugyanúgy tudja, mint én.

Valótlan állítás, hogy én „érdemi erőfeszítésnek” minősítem ezt a törvényt. Ez azért sem lehet igaz, mert a törvényről egyetlen szót sem írtam, amint ezt Ungváry egy előző bekezdésben fel is rója nekem. „Érdemi erőfeszítésként” azt értékeltem, hogy a Gyurcsány- és a Bajnai- (nem Gyurcsány–Bajnai!) kormány végre civil szakértőket (például Ungváry Krisztiánt) választott az aktanyilvánossággal foglalkozó bizottságba. Előtte ugyanis a diktatúra titkosszolgálata működésének titkaihoz csak korábbi és/vagy aktuális titkosszolgálati tisztek fértek hozzá.

Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy azt állítanám, „vannak még kisebb problémák, de alapvetően a kérdés rendben van”. Ugyanis egyáltalán nem állítottam ilyesmit. A kérdés természetesen nincs, és már soha nem is lesz rendben! Ennek azonban nem a levéltár mai működése, az iratok mai hozzáférhetősége az oka, hanem az, hogy az akták 30-40 százalékát megsemmisítették vagy ellopták. És ez pótolhatatlan és jóvátehetetlen, ezért gondolom azt, hogy „ez a vonat már elment”. Hogy ez mennyire így van, azt a személyes példámon keresztül is érzékelhetem, hiszen a hetvenes-nyolcvanas évekből alig találtam jelentést a szüleimről, a testvéreimről, rólam pedig egyetlen jelentést sem őriz a levéltár. És ez azért lehet így, mert a rendszerváltáskor még megfigyelés alatt éltünk, és mint köztudott, először ezeket az „aktív” dossziékat semmisítették meg.

Ami az ügynöklistákat illeti, továbbra is fenntartom a véleményem, hogy nem listákat, hanem történeteket kell nyilvánosságra hozni, mert ügynök és ügynök között fényévnyi távolság lehet. Szerintem a hazai tapasztalatok is azt igazolják, hogy önmagában az ügynökök nevének nyilvánosságra hozatala nem a múlt feltárását, hanem aktuális politikai célokat szolgál. Emlékezzünk csak Torgyán József vagy Csurka István esetére, akik bár valóban aláírták a beszervezési nyilatkozatot, de soha nem végeztek ügynöki tevékenységet, politikai ellenfeleik mégis rájuk ragasztották az ügynökvádat. Vagy idézzük fel Molnár Gál Péter esetét, aki ugyan írt jelentéseket, de ezek tőle szokatlanul jóindulatú színházi kritikák voltak, amelyek sokkal kevesebbet ártottak az érintett művész karrierjének, mint egy-egy nyilvánosan megjelent kritikája. MGP-t az ügynökvád miatt mégis kirúgták munkahelyéről.

Sajnálom, hogy Ungváry Krisztián a napi politika szintjére viszi le ezt a vitát. Azt írja, hogy én „gumicsont és terelés jelzővel illetem a Tisza Párt politikusainak részéről elhangzó (…) javaslatot”. Csakhogy én a Tisza Párt nevét egyetlen alkalommal sem említem. Időhorizont és konkrét párt megnevezése nélkül, általában beszélek azokról a pártokról és politikusokról – ideértve például az LMP-t vagy a Momentumot is –, amelyek és akik az aktanyilvánosság ígéretével ámítják a közvéleményt. Azt kifogásolom, hogy olyasmit ígérnek, amiről fogalmuk sincsen, és ami objektív okok miatt soha nem lesz teljesíthető. Nevezetesen, hogy teljeskörűen megismerjük a diktatúra titkosszolgálatainak működését, a közreműködők nevét és tevékenységét. Én sem fogom már soha teljes bizonyossággal megtudni, kik és mit jelentettek rólam a hetvenes-nyolcvanas években. Éppen azért, mert amint az általa is jegyzett bizottsági jelentésből kiderül, az akták jelentős része megsemmisült.

Próbálom megfejteni, mire gondolhatott bírálóm, amikor azt állítja, hogy a „barát-ellenség vaslogikájában” értelmezem az aktanyilvánosság kérdését. Nem tudom, ki lehet a barátom és ki az ellenségem ebben a vonatkozásban. Ezt sajnos nem tekinthetem másnak, mint projekciónak, hiszen velem szemben éppen Ungváry az, aki egy általam egyáltalán nem érintett pártpolitikai dimenzióba próbálja áthelyezni a vitát. A személyes politikai rokon- és ellenszenvek beleszövése az érvelésbe – ahogyan ezt Ungváry teszi jelen esetben – mindig kicsorbítja a kritika élét.