Köztársaság: tegnap, ma – holnap?

Nyolcvan évvel ezelőtt Magyarország köztársaság lett. A mondat egyszerű, mégis zavarba ejtő. Nem azért, mert ne tudnánk, mit jelentett akkor, hanem mert egyre kevésbé vagyunk biztosak abban, mit jelent ma. A köztársaság olyan természetesnek tűnő szóvá vált, amely mögül lassan kikopik a tartalom.

E felismerésből indult ki a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet, amikor tudományos konferenciát rendezett a második Magyar Köztársaság kikiáltásának nyolcvanadik évfordulóján. Annak a hiánynak a tudatában tettük ezt, hogy Magyarországon alig folyik érdemi vita arról, mit jelent köztársaságban élni; miben különbözik a köztársasági eszme a puszta parlamentarizmustól, demokráciától vagy jogállamtól; és milyen elvárásokat támaszt a polgárral és állammal szemben.

A köztársaság ugyanis nem pusztán államforma. A res publica gondolata abból indul ki, hogy a hatalom nem birtok, hanem megbízás; hogy a közügyek nem egy szűk elit tulajdonai, hanem a polgárok közös felelősségi körébe tartoznak. A konferencia első szekciója ezt a politikafilozófiai hagyományt idézte fel: a republikánus gondolkodás klasszikus felismerését, miszerint a szabadság nem pusztán a be nem avatkozás állapota, hanem a kiszolgáltatottság hiánya. Szabad az, aki nincs mások önkényének kitéve.

A konferencia történeti paneljei azt mutatták meg, mit jelentett a köztársaság különböző európai és latin-amerikai helyzetekben, és miként kapcsolódott mindig az adott kor uralkodó eszméihez – a felvilágosodástól a romantikán át a szocializmusig. A köztársaság soha nem időtlen modell volt, hanem vitákban formálódó politikai ígéret. Egyes országok példái azt mutatták, hogy a köztársaság ott marad élő hivatkozási pont, ahol szimbolikus és intézményi értelemben is képes érzelmi kötődést létrehozni, és ahol az állampolgári részvételnek valódi tere van.

A magyar történelemben ez az ígéret különösen töredezetten jelent meg. 1918-ban és 1946-ban is olyan pillanatokban jött létre köztársaság, amikor a régi rend elveszítette legitimációját, és új nyelvet kellett találni a politikai közösség leírására. A magyar köztársaságokról szóló panelek arra hívták fel a figyelmet, hogy ezek a kísérletek nemcsak külső kényszerek miatt maradtak rövid életűek, hanem azért is, mert nem tudtak tartós republikánus politikai kultúrát létrehozni. A rendszerváltás utáni harmadik köztársaság is úgy született meg, hogy mögötte alig állt élő hagyomány. Intézmények létrejöttek, de a köztársaság mint közösségi képzet nem gyökerezett meg. A politika inkább hatalmi küzdelemként jelenik meg, nem közös ügyek intézéseként.

Ha ebből a szempontból tekintünk körül a mai magyar politikai valóságban, elkerülhetetlen a kérdés: létezik-e még a közös dolgoknak olyan tere, amely nem az állandó mozgósítás, a barát-ellenség logika vagy az identitáspolitikai kizárás szabályai szerint működik? Létezik-e olyan politikai nyelv, amely nem azonnali lojalitást vagy ellenségképet követel, hanem részvételt, vitát és felelősséget? Baloldali nézőpontból mindez nemcsak alkotmányos, hanem szociális válság is. A köztársaság aligha képzelhető el olyan társadalomban, ahol nagy tömegek élnek tartós egzisztenciális bizonytalanságban, és ahol a gazdasági egyenlőtlenségek újratermelődnek. Vagy ahogyan az egyik előadó fogalmazott: köztársaság vagy szocialista/szociáldemokrata lesz – vagy nem lesz.

Magyarországon olyan átfogó politikai fordulatra van szükség, amely egyszerre érinti az alkotmányos kereteket és a társadalmi viszonyokat. A mai politikai térben látható egyfajta társadalmi igény a változásra, amely új politikai szereplő megjelenésében is kifejeződött, s amely a kiábrándultság utáni remény lehetőségét hordozza. Indokolt azonban feltenni a kérdést: milyen feltételek mellett válhat egy új politikai erő a köztársasági fordulat hordozójává? Képes-e világosan azonosítani a jelenlegi rendszer strukturális jellegét, és ebből következően képes-e olyan programot kínálni, amely nemcsak személyi, hanem intézményi és gazdasági viszonyokat is érint? Képes-e tartós politikai konfliktust vállalni azokkal az érdekcsoportokkal, amelyek a fennálló rend legfőbb haszonélvezői? E kérdések megválaszolása nélkül nehéz eldönteni, hogy bármely új politikai formáció – így a Tisza is – valóban a köztársaság helyreállításának irányába mutat-e, vagy elsősorban a jelenlegi rendszer korrekciójára vállalkozik.

A konferenciát záró kerekasztal nem jóslatokkal szolgált, hanem feltételeket fogalmazott meg. A köztársaság megújulása nem egyetlen alkotmányos pillanaton múlik, és nem is pusztán kormányzati technikák kérdése. Sokkal inkább azon, hogy létrejönnek-e újra azok a társadalmi és politikai terek, ahol a polgárok közös dolgokról vitatkozhatnak, és ahol a politika nyelve nem az állandó mozgósítás és ellenségképzés logikáját követi.

Nyolcvan évvel a második Magyar Köztársaság kikiáltása után talán nem az a legfontosabb kérdés, volt-e köztársaságunk, hanem az, hogy akarunk-e. A köztársaság nem ígéret, hanem feladat. Nem ajándék, hanem munka. És talán épp ezért nehéz szeretni. De nélküle csak alattvalók vagyunk egy államban, amelyet mások nevében és mások helyett irányítanak.

A kérdés végső soron egyszerű: mit jelent számunkra a közös ügy? Kik vagyunk mi egymás számára – versenytársak, ellenségek vagy polgártársak?