Orbán lufija, fölengedve

„Akár egyetlen mandátumon is múlhat, ki lesz a választás győztese” – hallhattuk eddig is bármelyik választás előtt a jól ismert figyelmeztetést, bármely párt vezetőjétől, aki feladatának tekintette, hogy nagyobb aktivitásra serkentse az aktivistáit. Ám ezt ez idáig senki sem tartotta fontosnak külön is megindokolni, hiszen nyilvánvaló, hogy a számtan az számtan. Ezúttal azonban Orbán Viktor mégis úgy látta: korántsem lényegtelen, hogy a híveik tisztában vannak-e ennek a jelentőségével, sőt a törvényi hátterével. Amiért is egy mezőtúri kampánygyűlésen abba vágott bele, hogy elmagyarázza: miért is fontos tisztázni az eddigi választási eredményeik arányait. Konkrétan hogy a pártjának nem attól lett kétharmada a parlamentben, mert ők a választásokon kétharmaddal győztek (mert hiszen nem győztek annyival), és hogy most sem lenne szerencsés abban a hitben ringatni magukat, hogy a parlamenti kétharmaduk évek óta a társadalmi támogatottságuk tükre. „Nehogy véletlenül azt higgyék, hogy a megelőző választásokon mi olyan arányban nyertük meg a választást, mint amit a mandátumszám mutat a parlamentben. A valóságos támogatottság, hogy hány ember állt ide és hány velünk szemben, az mindig kisebb volt, mint a mandátumarányú fölényünk” – világosította fel az embereket. És hogy ennek ellenére mégis sikerült összehozniuk a parlamentben a kétharmadot, annak a következő az oka: „A választási rendszer, az olyan, hogy a végén a kis győzelmet is fölnagyítja, és elbillenti a győztes felé.”

Vagyis nagyjából tizenhat évvel a 2011. évi CCIII. számú törvény megszavazása után nyíltan is elmesélte: mi volt az elsőrendű célja ennek az általuk kifundált törvénymódosításnak, amellyel azután meg tudták növelni a mandátumszámaikat. A törvény tartalmi részleteit persze nem mondta el, de erről azért sokan tudják, hogy azok lényege a töredékszavazatok sajátos átrendezése volt. Továbbá hogy azt Nagy Levente, a Debreceni Egyetem tanszékvezetője nem véletlenül nevezte el a „túljutalmazott győztes” törvényének.

Mindenesetre az ő szándéka itt látszólag csupán annyi volt, hogy nyomatékosítsa: az áprilisi választások megnyeréséhez sokkal nagyobb erőbedobás kell az aktivisták részéről, mint az eddigiekhez.

Csakhogy ehhez nem véletlenül tettem hozzá a „látszólag csupán annyi volt” megjegyzést. Hanem azért írtam ezt mellé, mert nehéz elkergetni annak képzetét, hogy emögött most egy másfajta motiváció, cél is ott lebegett.

Például hogy az juthatott eszébe: mégiscsak megteszi, ami ugyancsak logikus lépés lenne az ő oldaláról nézve, de amit azért nem olyan egyszerű meglépnie. Hogy ugyanis amikor már egyértelműnek látja a Tisza bármilyen mértékű fölényét is, akkor az utolsó pillanatban valahogy mégis kihúzza a választási törvényből az idézett szakaszt, nehogy most az az ellenfelét jutalmazza túl a parlamentben. De hogy ezt miként tegye meg, miközben a törvényi változtatásokat a finisben szintén törvény tiltja, egyelőre még nem találta ki. Viszont nincs kizárva, hogy ezzel az egésszel inkább ennek az ötletének a tesztelése volt a célja. Vagyis hogy miután fölengedte ennek a luftballonját, most ott ül, és várja, vajon ki hogyan reagál rá. Pont úgy, ahogyan ő szokta elképzelni a politikai ellenfeleit, ahogyan azok, mint pókok a sarokban, lesik a lecsapásuk lehetőségét.

Ám mivel eddig még, legalábbis a politikai játszótéren, senki sem reagált, elégedetten állapíthatja meg: jó sok időt adott neki ahhoz az ellenzéke, hogy a tervét minden részletében, alaposan kidolgozza. És ahogy ismerjük: nem fog szűkölködni a leleményességben, úgy ki is fogja dolgozni, hogy az minden ízében a lehető legbiztonságosabb legyen.