Nagyítás

Cáfolom Szabó Csaba professzor hipo­té­zisét, miszerint „a tudomány nem füg­getlen – és soha nem is volt az” (Tetszik, nem tetszik, ÉS, 2026/5., jan. 30.). Mint ismeretes, a cáfolhatósághoz egyet­len ellenpélda is elegendő, de öröm­mel emlékeztetem az olvasót a „tu­do­mány köztársaságának” (Condor­cet) olyan független hőseire, mint Leo­nar­do, Galilei, Kopernikusz, Gior­da­no Bruno, Newton, Laplace, Goe­the, Maxwell, Einstein, Pauli, vagy az elmúlt félszázadban Peter Mitchell és Avram Hershko, akikről tudható, hogy társadalmi, intézményi és politikai elvárásoktól függetlenül gondolkodtak és alkottak, sőt annak ellenére.

Szabó professzor Elpazarolt orvostudomány című könyvében írja, hogy „a jelenlegi orvosbiológiai irodalomban megjelenő közlemények jelentős részét független laboratóriumokban nem sikerül megismételni”. Lehetséges. Ugyanakkor vitatom annak az eljárásnak az indokoltságát, amely egy diszciplinárisként azonosított potenciális problémát „alapdiagnózisként” tételez, majd a diszciplína, sőt a tudományos kutatás alapproblémájává nagyít. Például azért, mert lehetségesek Szabó professzorétól eltérő, alternatív magyarázatok a jelenségre. Racionálisan felvethető, észszerű feltételezés, hogy azért, mert az orvosbiológiai irodalom elhanyagolhatónak nem nevezhető hányada humán klinikai vizsgálatokon és esetleírásokon alapul. Létezhetnek olyan tudományos megfigyelések is, amelyek nem ismételhetőek meg. Például, amikor a kuru betegséget kutató Gajdusek először találkozik a Fore törzs tagjaival Pápua Új-Guineában.

Csakugyan, bírálom Szabó professzor „átfogó reformcsomag” javaslatát. Sajnos nem átfogó, mert a humán- és tár­sa­dalomtudományoktól minden bizonnyal eltekint, különben figyelembe vette volna ezen diszciplínák eltérő publikációs rendszerét, sajátosságait. Kerestem a reformot is a javaslatá­ban, de nem találtam. Ugyanis a „[s]zi­gorú minőségellenőrzéssel és a kutatási output – tudományos eredmények és társadalmi-gazdasági hasznosság – következetes számonkérésével képzés, a tudományos gyakorlat, a finanszírozás és a publikációs rendszer együttes, radikális átalakítását” előírták már – többször is. A diktatúra hetvenes éveiben ugyanúgy, mint a HUN-REN kutatóintézet-hálózatban most.

Az eddigieket összefoglalva: Szabó professzor hipotézise nem állja ki a cáfolhatóság próbáját. Az ezen alapuló átfogó – gyakorlatiasnak tűnő – reformcsomag pedig nem más, mint a korábbi „innovációserkentő” sikertelen állami „társadalmasítási” próbálkozások újratervezése. Ezt ő is így látja, azt azonban nem, hogy ezek sikertelenek voltak. Ezzel összefüggésben megfontolásra javasolom azt a kutatói tapasztalatomat, hogy a tudomány önálló fejlődését tudománypolitikának elkeresztelt finanszírozási „elvek” gátolják. Ezeket próbálom röviden jellemezni az alábbiakban:

1) Évtizedek óta alacsonyan tartott és reálértékben egyre csökkenő GDP-arányos költségvetési finanszírozás, mely az összköltség kb. 70 százalékát teszi ki és a közalkalmazotti bérskála legalsó fokozatának teljesítésére elegendő.

2) A működési és egyéb költségek kormányzati kiszervezése. Csakhogy a kutatásfinanszírozásra alkalmas cégek megszűnése és külföldi tulajdonba vándorlása miatt a szerződéses vállalati forrás sporadikus, az utóbbi időben pedig egyenesen zéróhoz közelít a kormányzati extra-adók miatt.

3) A fiatal generációk kitörési lehető­sé­gét biztosító OTKA pályázati forrás drasz­tikus csökkentése. Újabban, a „mo­dernizáció” jegyében, „EU-konform” hivatkozással a kiválóságokat tá­mo­gatja kiemelten, ami néhány kor­mány­za­tilag meghatározott kutatásra elegendő. Az elbírálás folyamata sem transzparens.

4) Az EU-s pályázati források (Erasmus, Horizont) politikai indíttatású kormányzati elapasztása. Amit a kormány helyükbe léptet, főleg a „modellváltó” (: KEKVA) egyetemeket támogatja, de nem segíti az egykori MTA, ma HUN-REN kutatóintézet-hálózatot. Felhívom az Olvasó figyelmét a HUN-REN-ről jogszabály-ellenesen leválasztott (ELTE-hez csatolt) humán- és társadalomtudományi intézetek 1200 kutatójának rendezetlen, megsemmisítő helyzetére.

5) Következésképpen a hazai tudományos kutatás generációs lemaradásban van, ámde a tudományos igazság sem sérthetetlen Magyarországon. Ez utóbbit az ikszedik alaptörvény-módosítás tudománytagadó gender-meghatározása példázza.

Tudományfilozófusokat idéző érvelésében Szabó professzor arra a következtetésre jut, hogy „a társadalom számára hasznos tudományos ökoszisztémát kell kialakítani”. Ismerős, Palkovics minisztertől hallhattunk erről először – anno. Szabó professzor így folytatja: Az „Akadémia költségvetését akkoriban (értsd a kutatóhálózat elcsatolása előtt) is – ahogy ma is – a magyar állam állta; végső soron tehát az adófizető polgárok állták, állják a cechet. (...) Ebben a tekintetben nincs lényeges különbség a régi akadémiai intézethálózat és a Kardos Juliannáék (?) által vehemensen ostorozott mostani HUN-REN kutatáshálózati rendszer között: a finanszírozás forrása ugyanaz: állami pénz, közpénz etc.” Mindössze egy tudományos kutatóintézet-hálózat autonómiájának elvétele.

(A szerző neurokémikus, prof. emer.)