Vita a háborúról

Kertes Attila szerint „meseszerűek az elemek”, melyeket a Helyes diagnózis című ÉS-cikkemben felhozok (Nem kell háború, ÉS, 2026/4., jan. 23.). Van rosszabb jelzője is: a gondolatok egy része szerinte „hagymázas konteo”.

Nem állítom, hogy a tényekből feltétlenül azt a következtetést kell levonni, amit megteszek – röviden, hogy Oroszország háborúra készül, s e háborúban Magyarország, hogyha nem áll elég szoros viszonyban a szövetségeseivel, hadszíntérré válik, de azt igen, hogy az érvelést megalapozó tények egyike sem képzelt. És főleg nem képzelt az a tény, hogy míg az elmúlt évtizedekben semmilyen kockázata nem volt annak, hogy az USA semleges marad egy Európa ellen irányuló orosz támadás esetén, Trump elnöksége óta ez egyáltalán nem kizárható.

 Nézzük Kertes kérdéseit egyenként: „Miként gondolkodhat Putyin úgy, mint 153 évvel ezelőtt a Három Császár, és hogyan újulhat meg manapság a Molotov–Ribbentrop-paktum?” Az 1970-es évektől napjainkig Németország erősebb gazdasági kapcsolatban állt a Szovjetunióval és Oroszországgal, mint a tőle nyugatra lévők. Ennek kapcsán nyugati érdekek háttérbe szorítására is többször sor került. Willy Brandt egy szoros környezetében felbukkant kémügy kapcsán mondott le. Schröder – kancellársága után – magas orosz állami fizetést húz, stb. Az orosz–német gazdasági kapcsolatok éves nagyságrendje 2019 körül 50 milliárd euró körül volt, ami háromszorosa a francia–orosz gazdasági kapcsolatoknak.

„Miért kell hitelt adni olyan hagymázas konteóknak, hogy az oroszok egyesíteni akarják a teljesen különböző szláv népeket vagy a pravoszlávokat, miután az autokefál egyház lényege, hogy pátriárkáikat területileg választják?” Hosszú ideig a XIX. században ez volt az orosz külpolitika legismertebb tulajdonsága, ebben Keménytől és Andrássytól ugyanazt lehetett olvasni.  A moszkvai pátriárka szerepe a mai orosz állami szereposztásban kiemelkedő. Az ukrán egyház megalakulására évekkel a háború kitörése után került sor. Speciális volt a bolgár–orosz viszony, ma is az a szerb–orosz viszony.

„Már miért akarna kijutni Oroszország az Adriához, amikor az szintén a Gibraltári-szorossal lezárt és ellenőrizhető Földközi-tenger belvize, mint a már általa birtokolt Fekete-tenger?” A Fekete-tengeren át az orosz flotta öt ország dolgaiba próbálhatna beavatkozni. Az Adria felől nézve egész Dél-Európa, Észak-Afrika, a Szuezi-csatorna, valamint Izrael és szomszédai potenciális konfliktusaiba.

„Nagy Péter Tibor téves gondolatai közül azonban a legsúlyosabb, hogy a háborút ugyanúgy képzeli el, mint az nyolcvan éve folyt. Holott ma semmiféle felvonulási terület nem szük­séges, mert a rakéták még aznap át­hidalják azokat, és nem kell hozzá »ébredési idő«, ahogy azt NPT felté­te­lezi.” Az orosz–ukrán háború legfontosabb tanulsága, hogy hasonlóan az 1945 óta zajló ázsiai és afrikai háborúkhoz, a XXI. században reáli­san számolni kell egy teljesen hagyományos háborúval, aminek kifejezetten van hagyományos hadszíntere.