Magánvallomás

Nem a Nobel-díj okán jelentkezem, hiszen Krasznahorkai legutóbbi regénye előbb íródott.

Nem mintha az irodalmi lapban nekem volna tisztem egy regényt „ismertetni”, „méltatni”. (Előzmény az ÉS-ben: Benedek Szabolcs kritikája, 2025/46.) Írásom egy bizonyos észlelete a befogadásnak. Azért, mert meg nem állom, hogy mint olvasó értelmiségi számot adjak nem is az élményről, amilyet életemben más jó könyvek is „okozhattak” már, hanem mert muszáj beszámolnom a könyv elolvasása közben és utána általam átélt, egyedülállóan tartós katarzisról. Ilyen kevésszer, de talán egyszer se fészkelt meg bennem az idők során mit tudom én, hány és hányféle könyv elolvasása közben és azt követően is tartósan. Egyszerre szembesültem a mű meséjének lappangó üzenetével, a korral, amelyben élek, valamint a magam kétségeinek kitisztulásával. Vagyis megrendülésem példa nélküli voltát egyszerre befolyásolja, hogy a könyv mikor, milyen éppen általam átélt korban íródott, hogy a történet mikor, milyen éppen általam átélt korban és hol játszódik, és mikor, milyen éppen általam átélt korban olvashattam.

A katarzis egyszerűen abban állt, hogy egy könyv gondolataim, vonzalmaim, ízlésem és ítéleteim tartományában magától értetődően rakott rendet, ott és akkor, ahol és amikor az általam átélt korban éppen káosz volt bennem. Mellbevágó felismerésre vezetett, mert a könyv végére érve rájöttem, hogy minden dúsan benne foglaltatott mindig is alapvetően izgatott, foglalkoztatott, mozgósított, csak éppen soha nem fogalmazódott meg a lényege, talán nem is tudtam róla, nem vettem észre, hogy igen, így van, ez van. A pillanat, amikor – képzavarral élve – szíven ütött a rádöbbenés, hirtelen lehántotta szememről eszméléseim látásakor a hályogot. Maradt a végtelen egyszerűen közölt, egyszerűen felfogható igazság, ami eltakarította bennem fölöslegesen összegabalyított következtetéseimet, s maradt megvilágosodva a nyers valóság. (Jelenünk kortársi irodalmában még egy írót foglalkoztatott ennyire az érthetetlen mint olyan, Krusovszky Dénes Levelek nélkül című regényére [Magvető, 2023] utalok.)

Nem vagyok esztéta, nem merészkedem árnyaltan elemezni Krasznahorkai stílusát, szerkesztését, előadásmódjának leleményeit, azokat én egyéb regényeiben is élveztem, szerettem már, azok mindig is „húztak magukkal”. Ámde e mostani könyvéhez választott két főszereplő még eddigi műveinek hőseinél is váratlanabb figurák. Nem írom le, kik is ők, mert Kasznahorkai olyan fortélyosan adagolja megismerésüket, ami szinte már a krimik technikájára hajaz. Elég annyi, ha azt írom, két értelmiségi alakuló barátságáról szól a történet, két nagyon különböző karakterű, mai magyar értelmiségiéről. Az egyik egy rendhagyó ismeretekben kutakodó tudós, akinek születésétől fogva kényszerűen elrendeltetett a sorsa, aki „kijózanodott. Így végre megszűnt az amúgy is szörnyen nehezen viselt kettősség, az álszentség, a képmutatás az életében, maradt a nyílt élet, amelyben őszintén kinyilváníthatta, ha a helyes az, hogy elfogadja, hogy ahol van, ott van értéke a munkájának, a gyűjtésben, a feldolgozásban, a rendszerezésben”. A másik egy író – hogy ki és milyen állapotú, legyen meglepetés –, akinek rögeszméje az örök miértek megfejthetetlensége, és aki zaklatottan firtatja „az egymással ellenséges Felmérhetetlenül Jelentéktelen egymásra hatását, egy időben a monumentális Isteninek és a törpe Sátáninak (...) kölcsönös gravitációját”. A két ember mégis egy, meg külön-külön és együtt mi vagyunk az általunk átélt korban, mi adjuk időszerű megpróbáltatásaink ellenére egyáltaláni meglétünk garanciáját.

Épp emiatt az igazi nagy találmány a regény címében testesedik meg – A magyar nemzet biztonsága –: Krasznahorkai, ha jól értelmezem, egyrészt a két értelmiségi megszállottságának héroszára utal, másrészt hatalmas irodalmi fricska is.