Helyes diagnózis

Nagyon régen éreztem, hogy Orbán Viktornak két egymást követő mondatban igaza van – talán akkor volt ilyen utoljára, amikor a Süsü, a sárkányt jellemezte, Csukás István halálakor, 2020-ban.

Orbán ugyanis pár hete a következőt mondta egy vidéki beszédében: „2026-os lesz a háború előtti utolsó választás. Amilyen kormányunk lesz 2026-ban, olyan lesz a sorsunk a háborúban.” Az ellenzéki sajtó ezt úgy értelmezi: Orbán riogatással akar választást nyerni. Én viszont attól tartok: igaza van. Minden jel arra utal, hogy Oroszország meg fogja támadni Európát. Vagy azért, mert Európa sokkal nagyobb ütemű fegyverszállításokkal megvédi Ukrajnát, s ennek során az orosz birodalom megkezdett helyreállításának akadályává válik, ettől az oroszok újabb és újabb berepülésekkel, NATO-államok légterének megsértésével akarják elriasztani, s egyszer csak valamelyik európai állam légvédelme teszi a dolgát, azaz mint bárhol a világon ellenséges államok között szokás, egyszerűen lelő néhány orosz repülőgépet, amit az oroszok háborúnak értelmeznek, s nagyobb erővel támadnak. Vagy azért, mert nem védi meg, akkor viszont azért, mert egy világhatalmi pozícióra törekvő Oroszország számára azt a tanulságot nyújtja, hogy az európai pacifisták olyan erősek, hogy a béke érdekében hajlandók lépésről lépésre hátrálni. Ha viszont ez így van, miért ne feltételezné Oroszország, hogy egy kisebb NATO-állam elleni támadására valamelyik pacifista kormány azt fogja mondani, a kis NATO-ország segítségkérése nem tesz eleget a „nem provokált” támadás definíciójának, azaz egyetlen pacifista kormány megakadályozhatná, hogy belendüljön a NATO-gépezet. Ezt előre látva miért ne kísérelné meg Oroszország a XVIII. század óta egyértelmű célok megvalósítását: a szláv népek egyesítését, a pravoszlávok egyesítését, a kijutást az Adriához.

S bár e pillanatban Németország az orosz agresszióra aktívabban reagáló európaiak közé tartozik, miért ne próbálná Oroszország német irányban megvalósítani, ami a Három Császár Szövetsége (1873) óta ott bujkál a német–orosz viszonyban; ezt akarta a Weimari Köztársaság és a Szovjetunió rapallói megállapodása, ezt akarta a Molotov–Ribbentrop-­paktum, ezért akart Sztálin egy nagy méretű semleges Németországot Európa közepére: Németország leválasztását az „igazi” Nyugattól.

Az ötlet nem nagyon bonyolult: Franciaország és Nagy-Britannia – történelmileg világbirodalmuk révén – a valódi ellenlábásai Oroszországnak. Churchill neves beszédében kimondhatta, ha szigetünk elesne is, a birodalom más pontjairól folytatjuk a harcot. Algériát nemrég még tengerentúli megyéjének tekintette Franciaország. Mégiscsak van Commonwealth és Frankofónia. Azaz Franciaország és Nagy-Britannia, a közelmúlt brit és francia köztudatában tényleg több kontinensre kiterjedő országok – akárcsak Oroszország –, vagy a latin-amerikai kontinensen magátólértetődőséggel operáló USA. Ehhez hasonló mondatot német vagy bármely más európai politikusnál bármely európai ország intézményesült szövetségi rendszerében hiába keresnénk. Nagy-Britannia és Franciaország az elmúlt évtizedekben nukleáris hatalomként ellenlábasai Oroszországnak, Németország nem ilyen. Oroszország egyik szívét – Petrográdot – érdemben megközelíteni atom-tengeralattjárókkal lehet – e fegyvernem az angol és francia fegyveres erőknél erős. Nagy-Britannia és Franciaország az egyetlen igazán stratégiai kérdésben, az energiaügyben saját lábára állt, Németország ebben az ügyben is inkább az antinukleáris divatnak hódolt, s Oroszországban bízott. A világ kisebb-nagyobb csetepatéiban a brit és a francia hadsereg azért valós hadsereg maradt, még háborút is nyert Maliban vagy Argentína ellen – az utolsó német katonai élmény ezzel szemben, hogy a német hadsereg kapitulál Berlinben, s azóta hiába hagyta a NATO felfejlődni, hiába a legjelentősebb európai ország, még olyan gombfoci méretű ellenfelekkel sem tudta felvenni a küzdelmet, mint mondjuk a boszniai szerb miniállam.

Nem zárható ki, hogy Németország – potenciálisan – semlegesíthető, látszólag nincs akadálya tehát egy orosz birodalom rekonstrukciójának a német–lengyel határ és a Csendes-óceán között, a Földközi-tenger és a Jeges-tenger között. (De még az sem, hogy Putyin Németország semlegesítése nélkül is megnyerhetőnek ítél egy expanziót, abból kiindulva, hogy amiképp a Krím vagy a Donbasz egy részének Oroszországhoz csatolásába belenyugodni látszik a Nyugat, egy tényleges orosz előrenyomulás után pár hónappal, pár évvel később megkötendő béke érdekében a közvetlenül nem érintett nyugati kormányok valamiképp ráveszik az Oroszországgal szomszédos országokat, hogy nyugodjanak bele néhány tízezer négyzetkilométer elvesztésébe. Akármilyen kis területi nyereség – az óriási ár ellenére – megerősíti Putyin helyzetét az orosz nacionalista közvéleményben, és valójában csak ez a fontos.)

Orbán ezzel a háborúval számol – és ebben szinte biztos, hogy igaza van.

Amivel Orbán nem számol, az a földrajz. Hiába garantálta a belga semlegességet Németország, Franciaország és Nagy-Britannia, Belgium olyan természetességgel esett az első és második világháborús német expanzió útjába, hogy Belgium semmilyen módon nem maradhatott ki a háborúból.

Ha Ukrajna mint Oroszország és Európa közötti ütközőállam akármilyen módon, de elesik – akár úgy, hogy Oroszország elfoglalja, vagy egy békeszerződés korlátozza hadseregének méretét, akár úgy, hogy Ukrajnában oroszbarát erők győznek –, a legkézenfekvőbb útvonal az Adria, a Balkán vagy akár Itália felé Magyarország. (Ha az oroszok nem számítanak Németország felől induló hadműveletekre, akkor a délnyugati irányú orosz támadás akár fontosabbá is válhat, mint az előrenyomulás az orosz–lengyel síkságon.)

Ha a Nyugat – ahogyan Orbán Viktor jósolja – tényleg beleáll egy háborúba, akkor nyilván az lesz a célja, hogy Európa magterületeitől távol tartsa a háborút. És legyünk őszinték: Bécs vagy Firenze európai magterületen fekszik, Nagyvárad meg Budapest viszont nem. A háborúhoz –mármint a hagyományoshoz, mely védené e magterületeket, lakosságukat, kultúrájukat – viszont hadszíntér kell. Ha erre nem jó Ukrajna, mert az oroszok átszaladnak rajta, mikorra Európa ébredezni kezd, akkor az Európa peremterületén lévő államok területe kínálkozik erre. Pontosan úgy, ahogy akkor lett volna, ha a Szovjetunió megmarad, de Kelet-Európa államai valamilyen értelemben átkerülnek a nyugati oldalra.

Orbán Viktor, ha abban a tudatban, hogy lesz háború a Nyugat és Oroszország között, megakadályozza, hogy Európa mint saját előterét megvédje Ukrajnát, szükségképpen hadszíntérré teszi Magyarországot.

Úgyhogy Orbánnak igaza van: „Amilyen kormányunk lesz 2026-ban, olyan lesz a sorsunk a háborúban.” Ha a magyar kormány Ukrajna és a Nyugat megbízható szövetségese lesz, akkor Magyarország annyit fog szenvedni a háborúban, mint bármelyik hadviselő ország, ha ezt nem teszi, akkor elsődleges hadszíntérré válik.

Tessék választani.

Persze lehet, hogy mégsem lesz háború. De akkor meg az orbáni érvelés a kimaradásról irreleváns – az egész történetből annyi marad, hogy rosszban leszünk a szövetségeseinkkel. Lehet, hogy Orbánnak a Fidesz győzelme ér ennyit, de egy kicsit is józanabbul gondolkodó Fidesz-szimpatizánsnak nyilván nem.