Vissza a múltba?

Ez jutott eszembe, amikor elolvastam Széky János Magyar minőség című írását az ÉS 2025. december 18-i számában (51–52. szám).

A szerző – ha jól értelmezem – a ma oly divatossá vált módon igyekszik „összehozni” a néhai Horthy Miklós nevével fémjelzett korszakot Orbán Viktor „hatalmi rendszerével”. Hogy ilyen van vagy nincs, azt mindenki másként látja, de ami biztos: mindenkinek megcáfolhatatlannak gondolt véleménye van mind a kettőről.

Magam a múlttal foglalkozva Széky János néhány állításával kapcsolatban teszek észrevételeket.

A magyar királyi 2. honvéd hadsereget – több mint nyolcvan esztendő után jó lenne már megtanulni, hogy miként is írták, kellene leírnunk a nevét! – nem pusztulás „céljából” küldték ki a keleti hadműveleti területre, hanem a vélt – 1942-ban még nem úgy tűnt, hogy a Németbirodalom (anno így használták a nevet magyarul) totális vereséget szenvedhet – győzelemben jelképesen részt venni. A kiküldését nehéz tárgyalások előzték meg Budapesten. A német „kívánságot” – a teljes magyar haderőt a német haderő rendelkezésére bocsátani – sikerült egy 207 ezer fős hadseregben „kielégíteni”, amelynek fegyverzeti kiegészítésére a németek ígéretet tettek.

Amikor a magyar királyi 2. honvéd hadsereg első alakulatai 1942. április 11-én elindultak a keleti hadműveleti területre, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke többek között a következőket írta „A 2. hds. kik. és agi. felkészültésége” kapcsán: „A vezetőség minden vonatkozásban minden tőle telhetőt megtett, hogy a kivonuló 2. hds-ünk ne bocsájtassék el a hosszú útra – melynél hosszabb út előtt magyar haderő még sohasem állott –, mint mostohagyermek, hanem erőinkhez képest a lehető leggazdagabb induljon el. És ha majd kint lesz, akkor sem akarjuk, hogy mostoha gyermeknek érezze magát, azért – mint már fentebb említettem –, az összeköttetés fenntartása tekintetében is igyekszünk mindent megtenni.” Ugyanezen parancsában Szombathelyi Ferenc külön is kiemelte, hogy „[a] drága magyar vérrel takarékoskodni kell; ezt minden magyar pk-nak kötelességévé teszem”. Ez csak részben sikerült. 1943. január 1-e és 1943. április 6-a között a magyar királyi 2. honvéd hadsereg elesettekben és eltűntekben 41 972 főt veszített. Kórházvonatokon Magyarországra hazaszállítottak 28 044 katonát és munkaszolgálatost, és a szovjet híradások szerint mintegy 26 ezer katona és fegyver nélküli munkaszolgálatos esett szovjet hadifogságba. (1943. január 1-én a 2. hadsereg élelmezési létszáma 194 334 fő, míg 1943. április 6-án 108 318 fő volt.)

A trianoni békeszerződés – amely a magyar társadalom szinte minden csoportja és tagja számára diktátumot jelentett – feldolgozhatatlan trauma volt úgy az elcsatolt területeken, mint a „Csonka-Magyarországon” élők számára. A békediktátum elutasításában a magyar társadalom szinte egésze egységet mutatott felekezeti hovatartozásra, anyagi helyzetre, társadalmi állásra való tekintet nélkül. Ugyanúgy fájt Trianon a munkásnak, a parasztnak, a kereskedőnek, a földbirtokosnak, a gyártulajdonosnak, a bankárnak, és a sort hosszan lehetne folytatni. Ne akarjuk hosszú évtizedek eltelte után felülírni az egykori érzéseket, az elutasításban fennállott társadalmi konszenzust!

Ami a Magyarország javára bekövetkezett „területi visszacsatolásokat” illeti, azok a nemzetközi közvélemény által elfogadottak voltak, és a nemzetközi jog alapján sem voltak megkérdőjelezhetők. (Természetesen vannak, akik ezt másként látják.) 1938-ban, 1939-ban és 1940-ben senki nem tiltakozott azok ellen. Sztálin nehezményezte ugyan, hogy az 1940. augusztus 30-i úgynevezett „második bécsi döntésbe” – a Magyar Királyság és a Román Királyság közötti új határvonalak meghúzása stb. – nem vonták be a Szovjetuniót, elvégre az épp szövetségese volt a hitleri Németbirodalomnak, és 1939. augusztus 23-a óta közösen döntöttek az európai országok sorsáról.

„Horthy és köre” az 1920-as évektől kezdődően a világháborúban győztes nagyhatalmak jóindulatát kereste, azoktól remélt támogatást. A „keresés” sikerrel járt. A győztesek közé tartozó Olasz Királyság, majd a Németbirodalom pártolta – feltételekkel – a magyar törekvéseket. A Németbirodalom számára elfogadhatatlan volt a világháborút lezáró, rákényszerített békeszerződés, míg az Olasz Királyság kevesellte, amit kapott az 1915-ös „antant oldalára történt átállásáért”.

A hősi halottakról pedig csak annyit: nemzetközileg elfogadott és szinte minden ország által követett gyakorlat, hogy a háborúkban elesett katonákat – függetlenül a háború utólagos minősítésétől – hősi halottnak tekintik, és emléküket megőrzik, mi több, az egykori ellenségek sírját ápolják, rendben tartják.

Végezetül még egy észrevétel: Széky János írásának hangja, stílusa visszavitt az 1950-es, 1960-as évekbe. Akkor fogalmaztak így a különböző publikációkban. Lásd példának okáért dr. Münnich Ferenc Előszavát a Horváth Miklós által összeállított és bevezető tanulmányával ellátott A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál című kötet 5–8. oldalán (Második, bővített kiadás, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1959).

Az 1945 utáni népbírósági tárgyalásokról fennmaradt jegyzőkönyvekben is hasonló jelzőket, állításokat olvashatunk. Nem kellene azok „stílusához” visszatérnünk!