Bonviván

Felfigyeltünk rá már az első egyetemi színkörben látott alakításakor, nem volt szüksége Sztanyiszlavszkijra, hogy hatásosan, manírok nélkül alakítson egy álrevizort. Ma már tudjuk, miért, mert Gogol tűpontosan az ő karakterét írta meg az önös érdekeit követő, ügyeskedő, erkölcsi gátlásoktól nem szenvedő figurában. Attól kezdve, amint érzékelte, az emberekből milyen tisztelettel vegyes szorongást vált ki, ha a hatalom képviselőjének hisznek valakit, lubickolt a szerepben. A ki nem érdemelt tekintély segítségével gyerekkori álmait sorra megvalósíthatta. A hatalom természetrajzát megértve a végén elhagyta az „epilógust” is, ahogy később Parti Nagy tette új Tartuffe-magyarításának dramaturgiájában – mikor a pénz az övé, a szabályokat maga írja,miért távozna?

Élete szerepére aztán Molière említett darabja plasztikusan megrajzolt karakterében talált rá. Brillírozott, kolostorba vonult, elemében érezte magát reggeltől estig, templomba menet és jövet, ahogy fáradhatatlanul a közösség ügyét „szolgálta”, igaz, hétköznapi halandókkal már nem maradt ideje foglalkozni. A kulisszák mögött beszélik, hogy tavasszal igazi jutalomjáték, Harpagon megformálása vár rá. Ha a tehetség életfogytig tartó ajándék, akkor ebben is emlékezetes lesz. A díszlettervek már készek, vidéki kúria könyvtárszobája, impozáns szalonja, étkezője, a házimozi polcán ott sorakozik a Citizen Kane mellett a Macbeth, a III. Richárd filmadaptációja. A rendezőnek egyetlen dilemmája, hogy egy harcokban megfáradt és visszavonult adriai kalózként ládán üldögélve mondja-e el híres monológját, vagy hatásosabb, ha virtuális harcosként egy trezort testével védve nem enged senkit az élete fáradozásával összegyűjtött kincsei közelébe.

Jean-Baptiste Poquelin is a színpadon lett rosszul, nem élte túl a Képzelt beteg utolsó előadását. Az öregedő, gyakran már ripacskodó színészek, akik a közönség szeretetére apellálva halogatják a nyugdíjba vonulást, ezt gyakran elfelejtik.