Izrael–Palesztina

Révész Sándor, Aszalós Sándor és Gábor György írásai egyaránt Izrael–Palesztina együttéléséről – vagy nem éléséről – szólnak. Hosszú idő után először tényekből kiindulva, dührohamok és kölcsönös sértések nélkül. Szeretném néhány új, lehetséges szemponttal kimozdítani a holtpontról a vitát.

Közhely, hogy a jövőt valamilyen formában a múlt befolyásolja. Kiindulópontom a hatnapos háború (1967. július 5–10.), amely Izrael győzelmével és a Jordánon inneni területek megszállásával végződött. Fontos hozzátenni, hogy ezt a háborút – mint az előző, 1948-as függetlenségi háborút – nem a palesztinai arab lakosság kezdeményezte, hanem 1948-ban öt arab ország, 1967-ben Egyiptom kardcsörtetése. A Jordánon túli területek 1948 óta Jordánia, a Gázai övezet Egyiptom fennhatósága alatt voltak.

Az ölébe hullott területekkel és lakosaival Izrael hosszú ideig nem tudott mit kezdeni. Az ideiglenesnek tervezett megszállás az arab lakosság számára elviselhetőnek tűnt. Magam is bejártam izraeli rendszámú bérelt gépkocsival a megszállt területeket, agresszió sehol sem ért. Izraeli barátaim szokásává vált Gázában vagy Kelet-Jeruzsálemben vacsorázni. Az idő múlásával, a jövőkép teljes hiányával a feszültség egyre nőtt, a fegyvercsörtető, de harcképtelen Palesztin Felszabadítási Front Jasszer Arafat megválasztása után a fegyveres ellenállás mellett döntött – az ismert következményekkel.

Húsz év elmúltán Arafat belátta, hogy az erőszak, az emberáldozat nem jár eredményekkel. Izrael ebben az időben börtönnel büntette polgárait, akik a PFSZ-szel kapcsolatot tartanak. Ez, természetesen, a helyzeten nem változtatott. A diszkrét közvetítési kísérletek – amelyekben szerény részt vállaltam – 1993-ban az Oslói egyezmény formájában, majd Rabin és Arafat washingtoni kézfogásával ugyan haladást eredményeztek, de megoldást nem. A kudarcot nem lehet egyetlen félnek tulajdonítani. Már csak azért sem, mert Rabin meggyilkolása után a jobboldali Begin kötött békét Egyiptommal, a jobboldali Saron vonta ki csapatait Gázából. A fegyverszüneti demarkációs vonalon túl mind a munkáspárti, mind a jobboldali kormányok eltűrték zsidó telepek alapítását. Arafat ugyanakkor az 1948-as és az 1967-es háború menekültjeinek visszatérését szabta a békefolyamat folytatásának árául. Ez a többmilliós embertömeg Izrael demográfiai egyensúlyát oly mértékben változtatta volna meg, hogy azt egyetlen kormány se fogadhatta el. Arafat és Ehud Barak között a békefolyamat legígéretesebbnek tartott tárgyalása megszakadt.

Benjamin Netanjáhu magára vállalja a palesztinai állam létrejöttének megakadályozását. Amint a fentiek bizonyítják, e kétes dicsőségben mindkét oldalon többen osztoznak. Az igazi, számomra egyetlen kérdés: a 2023. október 7-i pogrom után hogyan és merre tovább?

Ezt a zsidó állam történetében legsúlyosabb öldöklést a Hamász a Muzulmán Testvérek és Irán alvállalkozójaként hajtotta végre. A Jordánon inneni területeket (részben) kormányzó Palesztin Főhatóságnak nem volt köze hozzá, rajtuk számonkérni sehova nem vezet. Lehet azon töprengeni, mennyire segítette Izrael kormánya a Hamászt nyeregbe, de a tény bizonyított – ám ezzel se megyünk sokra.

Alkalmas-e a Palesztin Hatóság egy jövendő állam kormányzására? A válasz: nem! De ebből nem az következik, hogy ötmillió lakosát fasisztoid szélsőjobboldali zsidók kormányozzák. A megszállt területek közvéleménye Izrael pusztulását kívánja? Igaz. A közvélemény az arab országokban is forgandó, a hatalom irányíthatja. Izrael sajnos mindent megtett, hogy a realitásokat elfogadó, kormányzásra alkalmas palesztin politikusok szóhoz ne juthassanak. A legalkalmasabbat, Maruan Bargutit, mondvacsinált vádakkal börtönben tartja, a lehetséges állam területét a nemzetközi jogot semmibe véve átszabdalja.

Izraeli és palesztin-arab értelmiségiek évtizedek óta több alternatív tervet dolgoztak ki. Egytől egyig papírkosárban végezték, pedig kiindulópontnak alkalmasak lehettek volna.

Ötven éve foglalkozom – igaz, jóindulatú kívülállóként – a témával. Izrael biztonságát és fejlődését mindig is elsőbbségnek tartottam, háborúit, Gázát beleértve, jogosnak. De nem vagyok hajlandó a mozdulatlanság nihilizmusát megoldásként hirdetni. Igenis léteznek alternatívák! Többes számban. Nem egyszerűek, nem is fájdalommentesek, de megvalósíthatók. Elég keresni.

(Montpellier)