Ami hiányzott

Amikor Kovács Zoltán Emléksapkák című cikkének olvasásához hozzákezdtem (ÉS, 2025/46., nov. 14.), azt hittem, a szerző az általam is igen kedvelt „Sajtómunkások” elnevezésű rovatában fog Rónai Egon interjújával – mint elrettentő példával – foglalkozni.

Ehelyett meglepetéssel tapasztaltam, hogy Kovács Zoltán alapvetően meg volt elégedve Rónai Egonnak az interjú során kifejtett tevékenységével. Ahogy fogalmazott: „a műsorvezető igyekezett lényeges ügyekről kérdezni…”, egyébként pedig a produkcióját „jól vezetett” interjúnak nevezte. Az interjúvolót érintő egyetlen enyhén kritizáló megjegyzés így hangzott: „Hogy egyébként a többi uniós országot miért nem viselte meg annyira a háború meg Brüsszel, arra nem tért ki a kormányfő. Igaz, ilyen fölvetés nem is volt…” Csakhogy ilyen „felvetés” jó néhány egyéb esetben is kínosan hiányzott. De ezeket Kovács Zoltán sajnálatosan már nem tette szóvá. Pedig szerintem ez az interjú elsősorban nem is Orbán Viktorról szólt, ő hozta a szokott formáját, hazudozását, csúsztatásait, mellébeszélését. Ez az interjú sokkal inkább a hazai sajtószabadság helyzetét mutatta be.

Az még csak hagyján, hogy a stúdiót láthatóan az interjúalany uralta, a szerkesztőt több ízben is, mondhatni, „rendre utasította”, aki ezt megadóan tűrte. Például amikor a kormánymédia kifejezés került szóba, vehemensen kifakadt: „Ne tolja rám, mi közöm nekem ehhez!” Aztán Orbán azt erősítgette nagy elánnal, hogy az adatlopásért csakis az adatgazda a felelős. (Talán összetéveszthette az MNB ügyével, ahol a gazdák és a tolvajok lényegében ugyanazok voltak.)

Az interjúban véletlenül sem kerültek szóba a közvéleményt foglalkoztató fontos kérdések, talán a gyermekszegénységet, az MNB „kirablását”, a nyugdíjasok helyzetét, a nyugdíjak és az infláció mértékét firtató kérdéseket kivéve, de ezekben sem volt sok köszönet. Rónai Egon megértően elfogadta, hogy Orbán a saját apparátusa adataival is vitatkozik, vagy azokról fogalma sincs. A riportert nem érdekelte, mi a véleménye Orbánnak a hazai közlekedésről, egészségügyről, Hatvanpusztáról, mesés családi, baráti gazdagodásokról, „luxizásról”.

Magyar Péterrel kapcsolatban megdöbbentőnek tartottam már azt a szerkesztői kérdésfeltevést is, Magyart méltónak tartja-e, hogy vele vitatkozzon. Aztán a későbbiekben pedig belenyugodott abba is, hogy Orbán képes volt kijelenteni: „hogy jövök én ahhoz, hogy ellenfelem minősítsem”, és az újságíró nem kérdezett rá: Na de Orbán úr, nem szakad magára a plafon? Mert akkor miért tetszett őt például áttelelő poloskának nevezni?