A kétállami illúzió és a valóság

Izraelről ma boldog-boldogtalan azt ír, amit akar. Színésztől vegán szakácsig mindenki értekezik, osztja az észt. A megnyilvánulásnak nincsen semmiféle belépési korlátja, bármi jöhet, bármi belefér, amennyiben úgymond „kritikus”. Elég csak végigtekinteni az idén nyáron, az Izrael–Hamász háború ürügyén született ún. „petíciót” aláírók élesen Izrael-ellenes, ám a tényeknek és a racionális érvelésnek fittyet hányó, szerte a magyar sajtóban megjelent írásain.

Ezeket a cikkeket az alapvető információk teljes hiánya és/vagy a stratégikus elhallgatás jellemzi. Nem beszélnek ugyanis a legalapvetőbb dolgokról, az egyébként igen pontatlanul „izraeli–palesztinnak” nevezett konfliktus kulcseseményeiről, a mai helyzethez vezető okokról. Pedig ha ezeket megemlítenék, akkor nem képviselhetnék azt a leegyszerűsített, igen elterjedt, sőt bizonyos „progresszívnek” csúfolt körökben egyenesen kötelező álláspontot, amely mindenért Izraelt és csakis Izraelt teszi felelőssé. Sajnos Révész Sándor cikke (A zsidó állam felszámolása, ÉS, 2025/46., nov. 14.) is ebbe a sorba tartozik.

*

Révész fő állítása, hogy a palesztin állam létrehozása hozná el a várva várt békét, a terror megszűntét a Közel-Keleten. Szerinte „a terrorista szervezet(ek) dominanciája a Gázai övezetben és jelentős támogatottsága Ciszjordániában éppen a palesztin állam létrejötte előtti, a palesztin államért való küzdelem állapotát jellemzi. Egy nemzetközi egyezmények keretében, nemzetközi garanciákkal létrehozott és korlátozott államban egészen más lenne és csakis más lehetne a helyzet.” Vagyis Révész úgy véli, hogy a palesztin terrorszervezetek a palesztin állam létrejöttéért küzdenek. De tényleg ez volna a magyarázat 2023. október 7-re?

Éppen ellenkezőleg. A Hamásznak természetesen eszében sincs küzdeni a palesztin államért, és főleg nem a „kétállami megoldás” keretein belül. A Hamász programjában ez soha nem is szerepelt, az igazi és egyedüli célja mindig is Izrael felszámolása volt – dzsihadista alapon. Nem mintha ezt elhallgatnák, hiszen a vezetőik úton-útfélen hangoztatják: Palesztina kizárólag arab-muszlim terület, ahol a zsidók jelenléte nem eltűrhető, és addig fognak küzdeni, amíg nem tisztítják meg teljesen a zsidóktól, amíg nem teszik teljesen Judenreinné. E tény ismeretében lesz érthető, hogy a 2005 óta függetlenül (és 2007 óta kizárólag a Hamász által) kormányzott és (az ENSZ, az USA, az EU, Katar és Izrael által) iszonyatos mennyiségű segéllyel hizlalt Gázai övezet miért is nem próbálta meg a valódi államépítést, a gazdasági fellendülés előmozdítását, szem előtt tartva polgárai jólétét. És miért szánta ehelyett minden erőforrását az Izrael elleni fegyverkezésre, a legalább 500 km hosszúságot kitevő (de újabb információk szerint ennél jóval hosszabb) terroralagutak építésére és a teljes civil infrastruktúra (iskolák, kórházak, civil otthonok) hadrendbe állítására.

És itt kezdődik a stratégikus elhallgatások sorozata. Mindaz, amit Révész nem említ, s amiről az Izrael-kritikusok természetszerűleg soha nem beszélnek, mivel ideológiai keretük eleve letiltja mindennek még az említését is.

Izrael ugyanis számtalanszor felajánlotta a megegyezést a palesztinoknak, amit azok egyszer sem fogadtak el. Ekkor természetesen még nem a Hamászról volt szó, hanem a Jasszer Arafat, majd a Mahmúd Abbász által vezetett Fatahról, illetve az oslói folyamatban létrejött Palesztin Hatóságról. A Palesztin Hatóság felállításáról ugyan sikerült megállapodni, amely – és ezt is kevesen tudják – a mai napig autonóm módon kormányozza a legjelentősebb palesztin városokat Ciszjordániában, egy, igaz, felszabdalt területen. A független állam megalapításáig mégsem sikerült eljutni. Rengeteg béketerv készült, pontos térképekkel, legutóbb 2008-ban, előtte 2001-ben, 2000-ben. És akkor most meg se említsük, hogy a palesztin állam természetesen már 1948-ban is létrejöhetett volna, de a palesztinok és a környező arab államok ehelyett a háborút választották, mint ahogy azóta is számos alkalommal. Azonban minden esetben vesztettek, amit azután képtelenek voltak tudomásul venni. Azaz minden racionális megoldást elutasítottak: mind Izrael elismerését, mind a tárgyalást megtagadták – először Egyiptom, majd sok­kal később Jordánia kivételével. (Az Áb­ra­hám-megállapodásokban azok az országok ismerték el Izraelt, amelyek e háborúkban nem vettek részt.) E béketervekben az volt a közös, hogy a teljes gázai és szinte teljes ciszjordániai terület (a telepesek kivonásával!) kisebb terü­leti kiigazításokkal palesztin fennhatóság alá került volna, sőt Jeruzsálem megosztásáról is megállapodtak volna a felek.

Révész azt az egyet jól mondja, hogy az izraeliekben megvolt a hajlandóság a lemondásra a területekről, azaz beleegyeztek a palesztin állam létrejöttébe. Elismerték ennek szükségességét pont azon logika alapján, amit Révész is fejteget, azaz hogy nem lehet a végtelenségig (mind demográfiai, mind politikai, mind katonai okok miatt) megszállás alatt tartani egy olyan területet, ahol túlnyomó többségben egy másik nép él. Hiszen az izraeliek erre is szavaztak a parlamenti választásokon, például éppen Netanjáhu ellenében 1999-ben, Ehud Barakot emelve a miniszterelnöki székbe.

Ezen tehát már régen túl vagyunk. Izrael elismerte a palesztin állam létrejöttének szükségességét, sőt jogosságát, s a vezetők készek voltak a dokumentumot aláírni, erre meg is volt a nép általi felhatalmazásuk, ugyanis Izraelben plurális, alkotmányos demokrácia van. Ellentétben a palesztin vezetéssel, amely Arafattal, majd Abbásszal az élen nem írta alá a béketerveket, hivatkozva az 1948-ban elűzött palesztinok „visszatérési jogára”. Ez a „jog” azt jelentette volna, hogy akkor megközelítőleg 3,8 millió palesztin ún. „menekültet” kellett volna visszaengedni – nem a leendő palesztin állam területére (ahol egyébként túlnyomó többségük él), hanem az 1948-as izraeli területre. (Túlnyomó többségük persze ekkor már nem 1948-as menekült volt, hanem a szomszédos arab államok által azóta is menekülttáborokban és jogfosztottságban tartott egykori menekültek sokadgenerációs leszármazottja.)

Még nagyobb nyomatékot adva annak, hogy nem hajlandók Izraelt de facto elismerni, a palesztinok megszervezték a második intifádát (más néven Al‑Aksza Intifádát), az Izrael elleni fegyveres felkelést. Ez 2000‑ben kezdődött, és 2005-ig tartott. (Az első intifáda 1987–1993 között zajlott.) Az eredmény ezernél több izraeli halálos áldozat, több mint nyolcezer sebesült. A terroristák természetesen szinte kizárólag civilek ellen követték el a véres támadásokat. Esküvőkön, éttermekben, buszokon robbantottak a palesztin öngyilkos merénylők. Hogy a Palesztin Hatóság továbbra is, minden ígérete ellenére járadékot fizet a börtönbüntetésüket töltő gyilkosoknak? Hogy a palesztin iskolákban (az ENSZ–UNRWA által fenntartott iskolákban is) továbbra is zsidók megölésével illusztrálják a matekpéldákat, és mártíromságra trenírozzák a gyerekeket? Hogy a palesztin Miki egér a zsidók elpusztításának vágyáról vidáman csacsog a gyerekeknek szóló tévéműsorban? Csekélység – nyilván könnyebb minderről továbbra sem tudomást venni.

*

From the river to the sea! (A folyótól a tengerig!), hangzott már a második intifáda idején, sőt korábban is. Ami már akkor is, és napjaink „pro-palesztin” (de valójában Hamász-párti) tüntetésein is Izrael felszámolásának, eltörlésének vágyát és akaratát fejezte ki. A béketervre, a palesztin állam létrejöttének lehetőségére és Izrael elismerésére a terror volt a válasz. A legegyértelműbb palesztin nem, amiből mindenki ért. Az izraeliek legalábbis értették. Megértették, hogy naivitásuk lelepleződött. Mások is megérthetnék valamelyest, akik megpróbálnák egy kicsit is az izraeli perspektívából végiggondolni, átérezni, hogy min ment keresztül ekkor az izraeli társadalom.

Egyszóval: a palesztinok számára mindig is sokkal fontosabb volt, hogy ne legyen Izrael, mint az, hogy legyen saját államuk. Igazán nem meglepő módon az izraeli hajlandóság a palesztin állam létrehozására a második intifádával kezdett megcsappanni. Nem mellesleg ez az izraeli baloldal teljes kudarcát is jelentette, léte tulajdonképp okafogyottá vált, hiszen legjobb szándéka ellenére sem volt képes elhozni a békét. Milyen programmal indulhatott volna, miután, a palesztin oldal fogadókészségének hiánya miatt, bebizonyosodott tervének lehetetlensége?

A második intifáda tapasztalata azonban sajnos eltörpül október 7-e mellett. A megmaradt illúziók ekkor végleg szertefoszlottak. Ráadásul a totális barbarizmus áldozatai azok a déli, erősen baloldali kibucok lakói voltak, akik a maguk módján a legtöbbet tettek a békéért, civil szervezetekben tevékenykedtek, gázai betegeket szállítottak izraeli kórházakba, gázaiakkal dolgoztak együtt a földeken stb. Aki ezek után, a jelen helyzetben palesztin államért kiált, mi több, még mindig azt gondolja, hogy ezért Izraelnek és csakis Izraelnek kellene tennie, az semmit nem ért a közel-keleti helyzetből.

Vajon az „Izrael-kritikusok” közül bárki is megnézte a közvélemény-kutatásokat a „kétállami” megoldással kapcsolatban a palesztin oldalon? Ténykérdés: a palesztinok közel fele a fegyveres harc folytatását tartja üdvözlendőnek (Gázában az utóbbi időben már kevesebb), túlnyomó többsége elutasítja a Hamász lefegyverzését, „kétállami megoldásról” pedig a többség hallani sem akar (https://www.scribd.com/document/859572250/Poll-95-press-release-6May2025-ENGLISH?utm).

De azért a távolból tegyük meg Izraelt az egyedüli felelőssé, amiért nincs palesztin állam? Tegyünk úgy, mintha Izrael lenne az egyedüli cselekvőképes fél ebben a helyzetben? Mintha a palesztinok csupán passzív áldozatok lennének, akik már igazán megérdemelnének egy államot?

Ennek az „úgy tevésnek” persze alapvető feltétele, hogy október 7-ét figyelmen kívül hagyjuk. A Révész által is gyakorolt stratégikus elhallgatás megkívánja, hogy a következményeibe, ami az izraeli társadalmat illeti, még véletlenül se gondoljunk bele. Tegyük csak zárójelbe! Hiszen, szögezi le Révész axiómaként mindjárt az elején, Izrael léte nem megszüntethető: „A zsidó állam fölszámolására terrorista szervezetek sohasem lesznek képesek. A zsidó államot nem azoktól kell félteni, akik a from the river to the sea...-t harsogják a tüntetéseken. A zsidó államot a zsidó állam kormánya és polgárainak többsége számolhatja fel, ha azon az úton mennek tovább, amelyen jelenleg haladnak.” 

Érdekes. Izrael léte valóban ne lett volna veszélyben, és ne lenne a mai napig? És ha a Hezbollahot a sok tízezer rakétájával nem sikerült volna ennyire meggyengíteni? És mi van Iránnal? Ha lett volna, ha egyszer lesz iráni atomfegyver? Szinte az összes „Izrael-kritikus” kommentátor figyelmen kívül hagyja, hogy hány fronton is zajlott ez a háború. Kizárólag Gázára figyeltek, nehogy fel kelljen adni az „izraeli–palesztin konfliktus” „elnyomó és elnyomott” harcaként értelmezett kényelmes nyugati narratíváját. Holott Izrael létrejötte óta mindig a fennmaradásáért küzdött, most sem volt ez másképp. Megmenekülése egyedül technológiai és titkosszolgálati fölényének köszönhető – valamint polgárai elképesztő erőfeszítésének és önfeláldozásának. A technológiai fölény nem biztos, hogy örökké tart. Eddig sem volt bizonyos, és a jövőre nézve sem az, hogy Izrael győztesen kerül ki az eltörlésére irányuló konfliktusokból.

Ehhez képest Révész szentenciája: az izraeliek a saját ellenségeik, ha azt követik, amit eddig. Azaz, ha megvédik magukat! Szemben azzal, ha hirtelen átadnának mindent, és kapnának maguk mellé egy terrorállamot, éspedig két oldalról (Ciszjordánia és Gáza), amelyet azután például Irán háborítatlanul felfegyverezhet. Az lenne az igazán racionális! Ezen a ponton merül fel az oly gyakran hangoztatott hamis tézis, miszerint az állam önvédelmi háborújának helyeslése a jelenlegi izraeli kormány politikájának támogatásával lenne egyenlő. Azaz, Révész rövid úton azonosítja az izraelieket a kormányukkal, s tekinti ezáltal őket „szélsőségesnek”. Miközben minden izraeli kormány a háborút illetően nagy vonalakban nagyon hasonlóan cselekedett volna. (A részletekben persze nem, de a „kritikus” kommentátorok ebben a problematikában már nem kívánnak elmélyedni.) Miközben ez a valóban szélsőséges kormány rendkívül népszerűtlen az izraeliek körében: az utóbbi egy évben készített közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek megközelítőleg kétharmada teljes bizalmatlanságát fejezi ki vele kapcsolatban. De hát a bonyolultság e fokát már nehéz kezelni, ha a cél az izraeliek bevádolása.

Nemzetközi garanciák? Láttuk, mit ért Libanon esetében. Az ENSZ-erők végignézték, ahogy a Hezbollah állig felfegyverezve bevonul a demilitarizált dél-libanoni övezetbe, és kiássa a saját terroralagútjait, amelyeken, tervei szerint, titokban behatolhatott volna izraeli területre. Nem rajtuk múlott, hogy nem így történt.

Révész javaslatain tehát már messze-messze túl vagyunk. Azok hamis illúziókként lepleződtek le, legkésőbb október 7-én, és utána is folyamatosan, a nyugati és persze a magyar nyilvánosságban is szinte teljesen elhallgatott, meggyilkolt, megkínzott, megerőszakolt túszok sorsa és történetei nyomán. (A túszok jó részét civileknél tartották, akik ugyanúgy kínozták és éheztették őket, mint a „profi” terroristák. Hogy bárkitől is kaptak volna akár minimális segítséget, arról egyetlenegy túsz sem számolt be.) Mégis, e hamis illúzióknak jelenleg is akadnak képviselői szép számmal. Moralizáló szentenciaként egyre csak ugyanazt hangoztatják végeérhetetlen jelleggel, végletesen elszakadva mind a közel-keleti térség valóságos társadalmi és politikai folyamataitól, mind pedig az érintettek perspektívájától mindkét oldalon.

*

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a status quo rendben van, és hosszú távú fenntartása kívánatos lenne. Pusztán csak azt, hogy új megoldásokon kell gondolkodni. Ezen új megoldásokhoz elsősorban arra van szükség, hogy a végletekig fanatizált palesztin társadalommal történjen valami olyasmi, ami alkalmassá teszi a politikai cselekvésre, nyolcvan vagy inkább száz év után először.