Átírni

A Horthy-korszak újraélesztéséből következően Magyarország mai állapotát látványosan meghatározza a hierarchikus szemléletmód, a rendpártiság, a feltétlen tekintélytisztelet, a származás mindenhatóságának hite és az abból eredő idegengyűlölet, rasszizmus-antiszemitizmus, egyszersmind a történelem átírásának folyamatos igénye is. Mindezekhez pedig ugyancsak szervesen kapcsolódik a csöppet sem kismértékű kivándorlás. Ez utóbbi kapcsán került szóba több nyilvános fórumon (köztük egy rádióműsorban) is az innen ugyancsak emigráló Bartók Béla kőkemény elhatárolódása a Horthy-korszaktól. Amelynek egyik megfogalmazását a végrendeletéből ismerjük, és így hangzik: „Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezve tér vagy utca van, volt vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet. Velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.

Ezt a végrendeletet saját kezűleg írtam és írtam alá, és ezúttal is megerősítem, hogy az ebben foglaltak az én végakaratomat jelentik. Bartók Béla, Budapest, 1940. október 4.”

(A két ember Mussolini, illetve Hitler Adolf.)

*

Bartók tehát annak tudatában emigrált, hogy az itthoniak számára egyértelművé tette a lépése elvi hátterét. Hogy ugyanis őt nem valamiféle hétköznapias, egzisztenciális veszélyérzet, hanem a fasizmus-nácizmus iránti megvetés, az attól való morális elhatárolódás mozgatta, amikor arrább lépett. Szellemi végrendelete pedig a háború után valóban akkora súllyal volt jelen a magyar társadalomban, hogy a főváros vezetése 1945-ben szántszándékkal épp azt az utat nevezte el róla, amely addig az ott közismerten diadalittasan végiglovagló Horthy Miklós nevét viselte. Ahogyan később az egykori Hitler Adolf tér a legjobb barátja, Kodály Zoltán nevét kapta meg, annak halála után (1971-ben). Amibe persze az is belejátszott, hogy ő még ráadásul a Köröndön is lakott, ám ez mit sem von le annak szándékából, hogy ezek az átnevezések egyúttal egyfajta történelmi jóvátételt is jelentsenek. Annak bizonyságát, hogy igenis lehetséges társadalmi léptékű korrekció, ha azt egy országban nagyon akarják. És hogy a történelem mégis­csak lehet a tanítómesterünk is, bármennyire képes is erre olykor vastagon rácáfolni. Ezért emlegették ma többen úgy a bartóki végrendeletet, mint egyfajta morális kapaszkodót, és mint olyasmit, aminek története a mai helyzetben is életben tarthatja a reményt.

*

Csakhogy ahogy az lenni szokott, a közösségi fórumokon most is megjelentek mindazok, akik számára minden disputában csak egyetlen cél a fontos: bármi áron érvényesíteni a saját pártállásukat, és ezen keresztül védeni a számukra kedves kormányt. Amely pedig, mint tudjuk, épp arról híres, hogy nagyon is szeretne egykori fasisztákról-nácikról köztereket elnevezni, sőt némelyiket még az irodalomtankönyvbe is betenni kötelező tananyagként, és ami azt illeti, ez utóbbi még sikerült is neki. (Az előbbit szerencsére az esetek többségében nem hagyták az érintett lakók.) Mi több: ez a kormány az emigrálókat is hajlamos inkább hazaárulóknak tekinteni. Mármost ugyanezen társaság kurzus-zenetörténészei már ezt megelőzően is rájöttek: nem szerencsés, ha az emberek úgy hivatkozhatnak a nemzetközi tekintélyű Bartókra, mint akit kifejezetten a horthyzmus és velejárói késztettek az ország elhagyására. Így olyan írások is születtek, amelyekben ezt az összefüggést nevetséges mendemondának nevezték. Majd azzal érveltek ennek képtelensége mellett, hogy hiszen sem őt, sem a feleségét (Pásztory Ditta zongoraművész) nem fenyegette a Horthy-korszakban semmiféle kirekesztés vagy egyéb egzisztenciális veszély. Így azután már hogy a csudába lehetett volna a Horthy-rendszer utálata az oka az emigrációjának?! – tették fel a kérdést, majd kifejezetten kommunista ármánykodásnak nevezték, ha valaki mégis komolyan venné, hogy de, bizony: Bartók döntése mögött bizonyíthatóan ez állt, vagyis őt olyan morális megfontolások, elvi állásfoglalások vezérelték, amelyek szembeállították a Horthy-rendszerrel. Tehát a Bartók-végrendelet történetét is úgy írták át, hogy abban már a puszta létezésének említése is csupán ócska pártpolitikai aktusnak látsszon. Mindezzel pedig – lám, micsoda hatása van nálunk az értelmiségi munkának is! – kiváló muníciót adtak a mai kormánypárti civileknek ahhoz, hogy maguk is ugyanígy nem létezőnek nyilvánítsák a bartóki végrendeletet a közösségi fórumokon. És mindjárt le is „komenistázzák”, aki mégis merészel erre hivatkozni. Meg általában is merészeli azt állítani, hogy a nagymértékű kivándorlás mögött nemcsak praktikus okok, hanem elvi megfontolások is vannak. Ahelyett, hogy arról beszélnének: ha vannak is kisebb döccenők az élet különféle területein (mert hiszen miért kéne bármely politikusnak is tökéletesnek lennie?!), akkor a mi kormányunk azonnal intézkedik, és a kormányfő már be is mondja a rádióban, hogy ezen a héten melyik rétegnek tud juttatni egy kis adókedvezményt itt, hiteltámogatást ott, és élelmiszer-utalványt az alacsony nyugdíjak kiegészítésére. Aminek hatására egy ideig biztosan csend lesz, és így a társadalmi béke is biztosított. Ahol meg esetleg mégsem, oda kiküldik a rendőröket, mert azok azt érdemlik.

– Ha pedig neked nem tetszik a tizenharmadik havi nyugdíj, akkor küldd vissza, vagy add oda a rászorulóknak! – szólítja fel minden negyedik-ötödik hozzászóló azokat, akik ilyenkor az alamizsnaosztás helyett a nyugdíjak svájci indexálásának visszaállítását, és általában is a rendszerszerű korrekcióját hiányolják.

Amire az ember szívesen válaszolna például Illyés Gyula Bartók című versének kezdő strófájával: „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az, / ami nekünk vigasz! / Azt! Földre hullt / pohár fölcsattanó / szitok-szavát, fűrész foga közé szorult / reszelő sikongató / jaját tanulja hegedű / s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű / a bearanyozott, a fennen / finom, elzárt zeneteremben, / míg nincs a jaj-sötét szívekben!

*

De az esetek többségében nem ezzel válaszol, hiszen jól tudja: a vitapartnere ezt nagy valószínűséggel nem értené. Ettől függetlenül egyszer-egyszer mégis beírja a kommentfelületre, sőt még a keletkezése évszámát is mellé: 1955. Legalább a maga megnyugtatására. Hadd érezze arra a néhány pillanatra: nincs kizárva, hogy ha nem is ugyanolyan, de legalábbis hasonló helyzetben vagyunk, amilyenben 1955-ben voltunk. Mert mégiscsak van jelentősége annak, hogy igenis létezik történelmi jóvátétel, és hogy az egykori (amúgy gyönyörű, csupa zöld és csupa galéria) Horthy Miklós utat ma is Bartók Bélának hívják.