A zsidó állam fölszámolása?

Révész Sándor cikke – A zsidó állam fölszámolása (ÉS, 2025/46., nov. 14.) – egyetlen tétel köré épül: hogy a zsidó állam fennmaradásának előfeltétele egy palesztin állam létrehozása. Ezt a tételt azonban nem bizonyítja, csak tényként kezeli, majd erre alapoz egy hosszú láncolatot, amely a végén kikerülhetetlen összeomlást vizionál. A gond ezzel nem elsősorban az, hogy lehet vitatkozni a kétállami megoldás értelméről vagy realitásáról, hanem hogy Révész érvelése figyelmen kívül hagyja az elmúlt évtizedek tapasztalatait, a régió biztonsági környezetét, a palesztin politikai valóságot, és végső soron magát az október 7-i tényt. Így a cikk ellentmondásos és félrevezető: mintha egy idealizált világ elméleti modelljébe próbálná beleerőltetni a Közel-Kelet legkevésbé idealizálható valóságát.

Révész szerint a terrort nem kell komolyan venni, mert az „sohasem lesz képes” felszámolni Izraelt, a zsidó államot pedig csak saját kormánya számolhatja fel. Ez a gondolat egyszerre bagatellizálja a terrort, és morális felelősséggé próbálja átértelmezni azt, ami fizikai kérdés: emberéletek kérdése, biztonsági határoké, hírszerzésé, hadviselésé. Október 7. után különösen súlyos hiba úgy beszélni a terrorról, mintha nem a zsidó államiság legkézzelfoghatóbb veszélye volna. A terrort nem „harsogók” adják, hanem fegyveres, ideológiavezérelt szervezetek, amelyek deklarált célja Izrael megsemmisítése. Izrael története során soha nem engedhette meg, hogy ezt a fenyegetést elméleti síkra helyezze, ahogy Révész teszi.

A cikk egyik központi tévedése, hogy a palesztin állam hiányát jelöli meg a terrorista szervezetek megerősödésének okaként. Mintha a Hamász nem létezett volna már a megszállás alatt, mintha nem a Muszlim Testvériség ideológiájából nőtt volna ki, és mintha nem egyértelműen Izrael megsemmisítését követelné alapokmányában. Mintha nem a palesztin politikai kultúra mély válsága, a korrupció, a Palesztin Hatóság gyengesége, a fegyveres frakciók versengése, az iráni befolyás és a regionális hatalmi játszmák alakítanák a realitást. Révész egy harmonikus, nemzetközi garanciák által biztosított jövőképet vetít előre, amelyben a palesztin állam működőképes, békeszerető és stabil. Ennek azonban semmi köze a valósághoz. A nemzetközi közösség harminc éve próbál garanciákat adni, és harminc éve látjuk, hogy ezek hatástalanok, érvénytelenek vagy egyszerűen megkerülhetők. Az oslói folyamat nem azért zuhant össze, mert Izrael nem akarta a békét, hanem mert a palesztin társadalom jelentős része nem tudta vagy nem akarta elfogadni saját vezetőjétől, hogy Izrael léte legitim.

Révész azzal érvel, hogy a palesztin állam hiányában Izrael kénytelen lesz kiterjeszteni szuverenitását a területekre, és ezzel saját demográfiai felbomlását idézi elő. Ez a gondolatmenet több ponton is hibás. Egyrészt Izrael sem jelenleg, sem korábban nem deklarálta azt a célt, hogy a teljes Ciszjordániát és Gázát magához csatolja. Az izraeli politikai spektrumon számos modell létezik, a biztonsági zónáktól kezdve a korlátozott szuverenitási kiterjesztésen át a területcseréig. Révész ezeket úgy teszi félre, mintha nem is léteznének, és a legszélsőségesebb, politikailag legkevésbé reális forgatókönyvből indul ki, hogy aztán annak következményeivel riogasson. A demográfiai „kényszerállapot” csak akkor létezne, ha Izrael valóban a teljes területet magához akarná csatolni, ami azonban nem igaz. A valóság az, hogy Izrael leginkább a biztonságát akarja garantálni, és ez történetileg nem azonos a területek formális annexiójával.

A palesztin államiságot Révész úgy mutatja be, mint valamit, ami varázsütésre képes lenne kiiktatni a Hamászt, leállítani az iráni támogatást, biztosítani az állampolgári jogokat, megállítani a radikalizálódást és a régió politikai gravitációját békéssé tenni. Ezzel szemben a valóság az, hogy a mai palesztin társadalom többsége támogatja október 7. „eredményét”, és a Hamászt sok helyen legitim ellenállásként kezeli. A palesztin állam tehát nem potenciális békeállapot, hanem jelen körülmények között potenciális radikalizált, instabil, konfliktusokat exportáló entitás lenne, amely éppen hogy fenyegetné Izrael fizikai létezését. Egy jövőbeli palesztin államban a Hezbollah új szállást találna, Irán támogatásával, ami újabb kiszámíthatatlan biztonsági kockázatot teremtene a térség számára. Izraelnek pedig nem erkölcsi élménybeszámolók alapján kell döntenie, hanem az alapján, hogy népe soha többé ne legyen kitéve annak, ami megtörtént.

Révész végkövetkeztetése az, hogy azok, akik ma Izrael biztonságát, hadműveleteit vagy önvédelmi lépéseit támogatják, valójában a zsidó állam sírásói. Ez a vád nem egyszerűen téves, hanem igazságtalan és sértő. A zsidó állam létezése mindig az önvédelem képességén múlt. Ezt a képességet külső erők soha nem garantálták, sőt a nemzetközi közösség sokszor cserben hagyta a zsidókat, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk. Izrael állama éppen azért született meg, mert többé nem akarták kiszervezni saját biztonságukat semmilyen külső garanciának. Ezt a történelmi tapasztalatot Révész figyelmen kívül hagyja.

A zsidó állam létezése nem attól függ, hogy elfogadja-e egy jövőbeli palesztin állam kialakítását. Attól függ, hogy képes-e megvédeni polgárait, határait, döntéshozatali autonómiáját. Izraelnek joga és kötelessége olyan megoldásokat keresni, amelyek nem a vágyott, hanem a valóságos Közel-Keleten működnek. A palesztin államiság ma nem megoldás, hanem újabb, beláthatatlan kockázatok forrása lenne. Ezt figyelmen kívül hagyni nem előrelátás, hanem önáltatás. Azok, akik ezt belátják, nem a zsidó államot ássák alá, hanem éppen azt próbálják megérteni, amit október 7. világos és kegyetlen módon tett egyértelművé: Izrael nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy jóhiszeműséggel helyettesítse a biztonságot.