Végjáték

A napokban hivatalosan is elismerte a magyar kormány: vége a Dunai Vasműnek. Nincs vevő, nemhogy az egész üzemkomplexumra, még részegységekre sem. Meghalt egy nagy gyár, vele egy ipari kultúra is. És meghal, de legalábbis halódni fog egy bő negyvenezer lakosú város, hiszen a legfőbb munkaadó már nem ad fizetést. Több mint háromezer embernek. Ami, ha a családokat nézzük, legalább háromszor, esetleg négyszer-ötször ennyi embert érint. És érinti a fodrászt, a kisiparost, az éttermeket, a boltokat, a sportegyesületeket, az önkormányzat bevételeit.

Háromezer ember. Acélöntők, hengerészek és a kisegítő ágazatok dolgozói. Többségüknek egész munkásélete szűnt meg. Nem találtam hírt arról, hogy a kormány bármilyen átfogó méretű átképzési programokat indított volna. Ha mégis, ezek legalább egy-, de inkább kétéves kurzusok. Amennyiben egyszerre zúdul a munkaerőpiacra ilyen tömegű álláskereső, igencsak nehézzé, gyakorta lehetetlenné is válik az elhelyezkedés. Túlságosan szépelgő ez a kifejezés. Mert nemcsak az álláskeresők nagy tömegének elhelyezkedése problémás, hanem az is, hogy köztük számos a középkorú, sőt nyugdíjközeli ember is. Ráadásul nálunk a munkanélküli-segély igencsak gyenge támasz. Idézem erről a tájékoztatót: „Általánosan az álláskeresési járadék a munkanélkülivé válás előtti átlagos kereset 60%-a. Azonban van egy maximális határ, amelyet nem haladhat meg. Össze­ge nem lehet magasabb a jogosultság kezdő napján hatályos minimálbér napi összegénél. Legfeljebb 90 napig folyósítják. A segély bruttó összegéből levonják a 15%-os szja-t.” Tessék ebből megélni, és sietni is ajánlatos az álláskereséssel, mert a három hónap igencsak gyorsan elrepül.

Megrázók a vasmű bezárásának emberi problémái. Legalább ennyire lényegesek az ipari, gazdasági vonatkozások. A DVM bezárásával lényegében megszűnt hazánkban a vas- és acéltermelés, a belőlük készült fémipari alapanyagok gyártása és a hazai ipar ellátása (meg esetleg még az exportjuk is). Holott nagyon lényeges momentum, hogy napjainkra – főleg az orosz–ukrán háború óta – újra erősen felmelegedett az addig hideg, legfeljebb langyos, most pedig már valódi háború. Ez a háború egyelőre nemigen látszik lezárhatónak. Mostanra mind a NATO, mind az EU tagállamai elfogadták: akár nemzeti költségvetésük öt százalékára növelik a hadi kiadásaikat, és ennek jelentős részét fegyverkezésre fordítják, a hagyományosak mellett számos új technológiai megoldás alkalmazásával együtt. Ezzel pedig jelentősen megnő az igény az acélipari anyagok, alaptermékek iránt. Ráadásul az is erősen kérdésessé válik, lehet-e főleg Kínából importálni ezeket az anyagokat és termékeket. Nálunk rövidesen tizenhat hadiipari vállalat fog üzemelni. Persze valószínűleg ezek is elsősorban összeszerelő, véggyártó üzemek lesznek, hasonlóan az autóiparhoz, de azért csak szükségük lesz alapanyagokra, alaptermékekre is. Akkor lehet majd ezeket importálni.

A Dunai Vasmű meghalása elkeserítő társadalmi folyamatokat involvál, amelyeknek egyelőre még részleges megoldásuk sem látszik. És mindezek mellett igencsak súlyosak, távlatilag kihatók a környezeti gondok is. Egy kohót, egy nagy melegüzemű hengersort nem egyszerű le- és szétbontani, a maradványokat hosszú távra biztonságosan elhelyezni. Bizonyára ott van a kohóban a „medve”, vagyis az utolsó megolvadt, majd lehűlt, hatalmas érctömeg. Aztán ott meredeznek a gépek meg a nagy épületek. Tudjuk-e már – tudja-e már a kormány –, mi lesz velük? Hogyan lehet eltávolítani, és az eltávolítandó anyagok hová kerülnek? Elkezdték már a megoldások kiviteli terveinek legalább az előzetes, szakmai munkálatait? Kaptak már megbízást hozzáértő szakemberek és vállalkozások? Félek a válasszal: ugyan már! Nyilvánvaló, hogy a felsorolt munkák eredményei óhatatlanul jelentős beavatkozásokkal járnak, de azok negatív hatásait mindenkor, a lehetőségekhez képest, minimalizálni kell. Tartok tőle, nagyon, hogy a jelenlegi magyar kormányt aligha vezérlik tudatos társadalompolitikai, távlati iparpolitikai, nemkülönben megbízható környezetvédelmi-biztonsági elvek. A gyakorlati megoldásuk még kevésbé.

És vajon egy esetleg őket felváltó, új kormány mennyire felkészült rá?

A NATO minapi közgyűlésén már elfogadták, hogy a tagországok a nemzeti termékük öt százalékát fordítsák fegyverkezésre. Óriási ez a szám! Mert valahonnan le kell faragni, ha ezek az államok nem akarják felborítani a költségvetésük egyensúlyát. A haditechnikai eszközök kutatása és gyártása nem tiszta pénzkidobás, mert sokat lendíthet a tagországok iparának kibocsátásán és bevételein is. Ebből az öt százalékból mintegy 3,5–3,8 százaléknyi lehet magára a fegyverkezésre fordított arány, a többi pedig az emberi, vagyis a katonai létszámnövelési meg kiképzési ráfordítás. A fegyverkezés együtt jár az ipari fejlesztés és termelés bővülésével. Ebből pedig az következik, hogy erősen megnő a kereslet a haditechnikai eszközök gyártásához szükséges anyagok iránt. Köztük is főleg az acél iránt.

Kormányunk pompás érzékkel éppen mostanra hagyta – több éven keresztüli rendkívül elhibázott lépésekkel – tönkremenni a Dunai Vasművet. Fokozatos korszerűsítés, lépésenkénti megújítások helyett sorra el- és átadta obskúrus vevőknek. Különösen felháborító a legutolsónak, a nemzetközileg is csak károkat termelő indiai vevőnek a tevékenysége. Ami eladható volt, legyen késztermék, gépi eszköz, sőt szén-dioxid-kvóta, eladogatta, és végül bejelentette a teljes csődöt. Egyébként e „kiváló” vevőknek a megbízhatóságát jól jellemzi, hogy három éven át még a minden május végéig kötelezően beadandó éves üzleti beszámolót sem adták közre! Ha egy kis- vagy közepes vállalat vétkezik így, az adóhivatal már az első év júniusában ráreccsent, és többnyire jócskán meg is bünteti.

Az orosz–ukrán háború most már valódi, „forró” háború, amelyben fegyvertámogatásokkal külső résztvevő az Európai Unió és az USA is. Ennek nyomán szépen ürültek a békés időszakban elfekvő készletnek számító fegyverraktárak, méghozzá állami-közösségi pénzeken. Ám a háború egyelőre nemigen látszik lezárhatónak. Hiába nyert egyebek mellett azzal a büszke ígérettel is elnökséget Donald Trump, hogy azt hirdette: 24 óra alatt befejezi ezt a háborút.

A fegyverkezés tehát újraindul, méghozzá a hagyományosok mellett számos, jelentősen új technológiai megoldás alkalmazásával együtt. Mint például az informatika, a drónok meg a szuper repülőeszközök tömeges alkalmazása, ellenük pedig az igencsak erősen felfejlesztett légelhárító rendszerek, sőt újabban a mesterséges intelligencia bevetése is.

Mi éppen jókor öltük meg az egyébként már jobbára elöregedett, de még felújítható, modernizálható acélművünket. Hiszen a rendszerváltás után is kéjjel állították le az új pártokból alakult kormányok az – egyébként tényleg megújítandó – diósgyőri meg ózdi műveket. Kétségtelen, hogy alapos modernizálásra szorultak volna. Már a nyolcvanas évek vége felé Kapolyi László (aki nemcsak kiváló műszaki szakember, hanem tudós, az Akadémia tagja is volt) vezetésével az Ipari Minisztériumban koncepciót és terveket dolgoztunk ki a hazai ipar szerkezetváltására, benne egyebek között az acélipar megújítására is. Az elképzelések teljes kialakítására már nem volt idő. Jött a rendszerváltás, vele egyebek között az elhibázott privatizáció. Mindezeknek az indítékait és kimenetelét azonban majd csak a jövő század történészei tudják elfogultság nélkül feldolgozni és értékelni. Én mint részes kortárs aligha vállalkozhatom erre.