Dilettánsok utazása

Hufnagel Levente, Lentner Csaba, Schmidt Mária és a nagydoktori habitusvizsgálaton elbukott vagy azt meg sem kísérlő társaiknak, akik az MTA átalakítására „utaznak”, a józan észtől elrugaszkodott ötleteire sajnos már nem tudok eléggé udvariasan és visszafogottan válaszolni, ezért kölcsönöztem ezúttal Bulat Okudzsava emlékezetes regényének a címét. Vitacikkében (Az MTA reformjáról, ÉS, 2025/44., okt. 31.) Hufnagel professzor több mindenre nem tér ki (például a MAB és a Doktori Tanács eljárásainak eltérésére, az akadémiák különbözőségére, ugyanakkor egységére a tagválasztások terén), de most csak arra reagálok röviden, amiket állításaimmal szemben felhoz. Nem lepődöm meg, hogy az Akadémia autonómiájának a „növelését” a (jelenleg gyakorlatilag egypárti) Országgyűlés döntésére bízná.

1) Hogy a Tudományos Minősítő Bizottság a kormány vagy az MTA szerve-e, arra az általa idézett 1950/51. évi rendelet helyett én az annál részletesebb és fontosabb 1963-asat hoznám ide, amely szerint „[a] tudományos minősítéssel kapcsolatos elvi kérdésekről, valamint a tudományos minősítés és képzés távlati terveiről a Kormány határoz; a TMB irányítását és általános felügyeletét (...) az MTA elnöke látja el. (...) A TMB elnökét, titkárát, valamint tagjait a MTA elnökének javaslatára a Kormány nevezi ki. A TMB tagjai tudományos fokozattal rendelkező személyek, valamint egyes minisztériumok képviselői” (https://jogkodex.hu). Lefordítom: a kor­mány kinevezése és megbízása alapján az MTA elnöke felügyeli a TMB nevű kormányhivatalt.

2) Képzeljük el, hogy a kb. 18 ezres köztestületi tagság választja meg az akadémikusokat. Tegyük fel, hogy az MTA 11 osztálya vagy 89 tudományos bizottsága tagsága szerint szavaznak, hiszen ezekbe az osztályokba/bizottságokba jelentkeznek felvételükkor. Mármost, ha egy osztálynak van 10 szakterületi bizottsága, de háromévenként csak 3 tagot választhatnak meg (a maximális taglétszám korlátozottsága miatt), akkor hogyan döntik el, melyik szakterület lesz a kedvezményezett? Vetésforgóval? Sorshúzással?

Elképzelem, hogyan folyik egy ilyen népszerűségi szavazás. Ha elég nagy az ismeretségi köröm, akkor nekiállok lobbizni: akit tudok, meggyőzök, hogy X-re szavazzon, és remélem, minden kollégám ezt is teszi – tekintet nélkül arra, hogy X valóban tekintély-e a szakmájában. Sőt összefogok más kollégákkal, hogy a „ma nekem, holnap neked” aktualizált elve alapján legközelebb mi majd rájuk szavazunk.

De ha már az akadémikusokról ilyen alapon döntünk, akkor miért nem így tesszük a DSc-, vagy ha azt eltöröljük, a PhD-fokozatokkal is? Mutasd a publikációs listádat, vagy tarts egy előadást, és megszavazlak. Vagy nem. Ez így meritokratikus és főleg demokratikus. De ha ragaszkodunk a védés intézményéhez, akkor miért egy bizottság, miért nem a köztestületi tagok szavaznak a bizottság összetételéről? És ki szavazzon a PhD-ről? Szerintem mindenki, aki a tanszéken van, beleértve a diákokat is, hiszen őket tanítjuk, ők vannak tisztában azzal, mennyire látjuk át a tudományunkat. Vagy mégsem?

Ismeretes, hogy a tudományos bizottságokba az adott diszciplínához tartozó köztestület tagjai választanak tagokat. Egyfelől viszont ha nincs elég DSc, vagy ha egy-egy részterületnek nincs képviselete, akkor ott is kooptálni kell a tagokat. Másfelől pedig volt olyan választott tag is, aki nem szakmai eredményei miatt került be, hanem mert rendszeresen szerepelt a médiában, tehát onnan ismerték a nevét a választói.

3) Arra pedig, hogy minden akadémikusnak professzornak kell-e lennie, egyetlen ellenpéldát hozok. Erdős Pál, az egyik legnagyobb matematikus, bár sok helyen tanított, soha nem volt kinevezett egyetemi tanár, és a MAB kritériumait biztosan elbukta volna, mégis nyolc akadémia választotta tagjának.

4) Végül elismerem, hogy az akadémiák jelenlegi tagválasztási rendszere nem tűzbiztos. De hogy Churchillt parafrazeáljam ebben a mi demokratikus hagyományainkról messze földön híres országunkban: „Az akadémiák gyakorlata a lehetséges legrosszabb választási forma – ha nem vesszük figyelembe az összes többit, amit eddig kipróbáltak.”