„Fogok magamra is gondolni”

Az elmúlt években különböző, úgynevezett totális intézetekben – kolumbiai fiatalkorúak részlegein, egy hazai női börtönben, illetve egy perui pszichiátria zárt osztályain – vezettem foglalkozásokat pszichológusként, amelyek gyakran művészetterápiás elemeket is alkalmaztak (rajzoltunk, festettünk, verseket írtunk, hiphop­alapokra adtunk elő saját rapszövegeket). Az intézetvezetőknek benyújtott, a csoportok megtartására vonatkozó kérelmekben rendszerint a fogvatartottak „önismeretének elmélyítésére” és a „reintegráció sikerének előmozdítására” hivatkoztam. Ígéreteim alapvetően a „jó útra térőkkel”, az egyre erősebb önreflexióra képes szubjektumokkal kapcsolatos normatív elvárások teljesítésére vonatkoztak. A belső, pszichológiai munka segítségével fegyelmezni kívánt fogvatartottak azonban – ahogy ez lassan számomra is világossá vált – a terápiás technikáknak való önalávetés helyett nem egyszerűen kreatívan kezdték el használni a rendelkezésükre álló eszközöket, hanem új célokat is megfogalmaztak.