Az operaház BMW-je

Szombat este a Rómeó és Júlia balettelődása előtt az Operaház Mák Magda balettmesternőt köszöntötte századik születésnapján. A mesternő hatalmas tapsot és reflektorfényt kapott a páholyában, mielőtt a Montague és a Capulet család színre lépett volna. Az élet úgy hozta, hogy életem (édes) osztályosa vállalkozott arra, hogy elkísérje az ünnepeltet a Operaházba. Szerény közreműködésemmel jutott el Magda a művészbejáróhoz, majd a társulat egy kedves tagja vezette fel a részére biztosított páholyba. Én a Hajós utcai kocsifeljáró domb tetején álltam meg, rögvest észrevettem, hogy nem tudok majd egyenesen kihajtani, mert egy szürke BMW állja el az utat. Rükvercelnem kellett. Ugyanez a jármű akkor is pontosan ott állt, amikor este fél tíz körül Magda és életem osztályosa kijöttek a művészbejárón. Ismét rükvercelnem kellett, mint nemegyszer az életben. Megoldottuk. Amint egyenesbe kapcsoltam, a szürke BMW eltűnt („mint szürke BMW az est setétjében” – copyright egy új pesti bon mot-ra).

Töröm a fejem: vajon ki használja ezt a szürke járművet? Egy szürke eminenciás, vagy nagyobb potentát? És ez a potentát elgondolkodik-e azon, hogy mások, akik nehezebben mozognak, el tudnak-e jutni a művészbejáróhoz, ha az őket szállító jármű vezetője arra van kárhoztatva, hogy visszahátráljon a feljárón? Mi van, ha egyszerre több jármű hajt fel? És vajon mi van akkor, ha egyszer csak a nagy potentátnál is nagyobb potentát érkezik ehhez a bejárathoz hat vagy tizenkét liktorjával?