Minek nevezzelek?

Ez most komoly?

Nagy kulturális győzelemről számolt be az illetékes miniszter a napokban: megszületett az utónevek adományozását felülbíráló bizottság számos többé-kevésbé illetékes taggal, mint a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM), a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Művészeti Akadémia, a Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium (KTM), az ELTE Nyelvtudományi Központja (NYTK), az egyházak, valamint a Hagyományok Háza képviselői. Eddig az volt a gyakorlat, hogy a szülő, ha nem talált kielégítő nevet az NYTK honlapján hozzáférhető listán, akkor vagy közvetlenül, vagy az anyakönyvvezetőn keresztül kérelmezte, hogy a szakértő bizottság nyilatkozzon. Ha elégedetlen volt, bírósághoz fordulhatott. Most annyi változott, hogy a KTM-től a KIM-hez került a döntés, amely ennek érdekében létrehozta az új „utónév-engedélyező” bizottságot. Minderre úgymond azért volt szükség, mert „az utónevek hordozzák az elmúlt évszázadok, a nemzet és a családok örökségét. Ezért az utónévbizottság arra törekszik, hogy a nevek ne csak szépen csengjenek, hanem magyarul is szóljanak”, ahogy ezt Hankó Balázs miniszter kifejtette.1 Hozzátette: „Ez annál is inkább szükséges, mert az UNESCO (az ENSZ tudományos és kulturális szervezete) 151 országban végzett felmérése szerint Magyarország az az ország, amelyben a nagyszülők neveinek tovább élése a legkevésbé valósul meg az unokáknál.”

Az nem derül ki a beszámolókból, hogyan fog ennek érvényt szerezni a bizottság vagy a KIM. Esetleg úgy, hogy az anyakönyvvezető a név bejegyzése előtt kideríti a nagyszülők nevét, és igyekszik rábeszélni a szülőket, hogy azok közül válasszanak? De vajon nem lesz-e szükség arra is, hogy a hivatalnok tájékozódjon, a nagyszülők neve nem idegen eredetű-e? Mert például az egész akciót kitaláló és a KIM bizottságának elnöki székébe beleülő Kósa Lajos keresztneve sem magyar eredetű, mint a magyar „utónévkincs” több mint 90 százaléka, és a magyar eredetűek közül is alig néhány olyan gyakori, mint a Gyula, szemben mondjuk a Gédával, ahogy ez az NYTK keresőjéből kideríthető.2

De Kósa elnök végkövetkeztetése is tovább gondolható: „A bizottság fontos munkát végez, hiszen a keresztnevek, utónevek közös kincseink, az egyének legszemélyesebb identitásának az elválaszthatatlan részei, illetve a magyarságnak egy közös kincse, amit óvni, védeni, félteni, gondozni kell.” A magyarság identitásának ugyanis még az utóneveknél is féltettebb vagyontárgya maga a magyar szókincs teljessége, amit a KIM által felállítandó még komplexebb bizottságnak kellene felügyelnie és rendszeresen átrostálnia, hogy az idegen elemeket kigyomlálják belőle. Ezennel tehát Hankó miniszter és Kósa elnök úr figyelmébe ajánljuk, hogy hozzanak egy nagyobb ívű törvényt a magyar szókincs védelmében, és terjesszék ki a bizottság hatókörét, hogy hazánkban kizárólag azokat a szavakat lehessen használni, amelyeket ők engedélyeznek. De valójában szégyellem magamat, hogy a tudomány képviselői ebben a bohózatban részt vesznek…

Ha az ilyen égető gondokat megoldottuk, akkor utána újabb egyetemeket ajándékozhatunk meg a költségvetésből, például a Pázmánynak, hogy az (önként választott) piliscsabai „száműzetése” után az ELTE és a Károli között 100 milliárdokért új belvárosi campusra leljen. Vagy hogy a kecskeméti Neumann Egyetem az őt szoros pórázon tartó Matolcsy egykori alapítványaiba fektetett és elherdált 120 milliárdjának egy részét újra megkaphassa a bólogató fejőstehénként viselkedő államháztartásból, sőt legújabban a gödöllői egyetemnek ajándékba adott Grassalkovich-kastély eddig elhanyagolt részeinek 40 milliárdos felújítását is az állam vállalja magára (felesben az OTP-vel, amelynek az elnöke az egyetem kuratóriumát vezető Csányi Sándor).3 Miközben a budapesti belvárosban nyolc éve várja az Iparművészeti Múzeum, hogy elkezdődjön a rekonstrukciója, amelybe annak idején még maga Orbán Viktor is beleszólt.4

MTA az étlapon

Az október 10-i ÉS mintegy „akadémiai különszámnak” sikeredett, kiváltva az elkövetkező hetek elkerülhetetlen vitáit. Aktualitásukat az adja, hogy most indult el a jövő évi tisztújítást megelőző jelölési folyamat, s ennek a végén mindenképp új nevekre kell szavazni, hiszen a jelenlegi vezetés tagjai már nem ismételhetnek. Erről nyilván sok szó esik majd, különös tekintettel arra, hogy a májusi akadémiai közgyűlés szorosan követi a ma még kiszámíthatatlan eredményű országgyűlési választásokat, ami a szokásosnál is nagyobb erővel taszítja a politikai térbe az MTA várható megújulását.

A két héttel ezelőtti számból csak egyetlen, de nagy terjedelmű cikkre reflektálok, amely több jó megfigyelése mellett téves információkra alapozva félrevezető állításokat fogalmaz meg, illetve észszerűtlen javaslatokat tesz. Hufnagel Levente (HL) egyetemi tanár Az MTA-ról szóló közéleti vitához című írása (ÉS, 2025/41., okt. 10.) már az elején utat téveszt, amikor a törvényekre hivatkozva utasítja vissza a „sztálinizmus” vádját:5 „Ha a Magyar Tudományos Akadémia »az utolsó sztálinista intézmény« hazánkban (...), akkor nyilvánvaló, hogy azért nem az MTA tagjai vagy vezetői a felelősek, hanem az Országgyűlés, amely az MTA-ról szóló törvényt így alkotta meg és így tartja hatályban.” Holott a vád megfogalmazója szerint nem a törvények, hanem az MTA-n uralkodó szellemiség a bűnös.6 Hacsak nem arra gondol HL, hogy 31 évvel az Akadémiai törvény után most kellett volna rendelkeznie a parlamentnek a „sztálinista túlélők” kiakolbólításáról a 15 éve uralkodó Fidesznek.

„A világon sokféle tudományos akadémia létezik. Ezek legfőbb sajátosságaik alapján elhelyezhetők egy kontinuum mentén, amelynek egyik végpontjában a »nyugati típusú akadémia modellje«, másik végpontjában a »szovjet típusú akadémia modellje« áll.” Ami az első mondatot illeti, HL-nek igaza van, abban viszont téved, hogy az akadémiák elhelyezhetők egy számegyenesen, amelynek két végpontja lenne, a „nyugati” és a „szovjet”. Inkább egy mátrixot érdemes elképzelni, amelyben számos szempont alapján különböznek, például hogy kik és hogyan alapították, van-e tagdíj, fizetnek-e (rendszeresen vagy alkalmilag, és milyen címen) a tagoknak, mennyire autonóm, maguk választják-e, vagy valakik (uralkodó, kormány, párt) kijelölik a tagokat, hány formája vagy szintje van a tagságnak, van-e állandó vagy csak alkalmi befolyása a tudománypolitikára, tartozik-e alá kutatóhálózat, és ha igen, közvetlenül vagy közvetve irányítja azt, önszántából vagy felkérésre ad-e tanácsokat. Némi MI támogatta kutakodással kiderül, hogy többnyire ide is, oda is tartoznak (poszt)szovjet és „nyugati” akadémiák. A holland akadémiának többszintű tagsága van, és a bizottsági tagságokért fizet díjazást, csakúgy mint a francia; itthon az akadémikusok ingyen vállalnak el minden ilyen feladatot.

Jóllehet az MTA-t 1949-től kezdve valóban „szovjetizálták”, de mint egyedi módon magánszemélyek (azaz nem tudósok vagy uralkodók, hanem arisztokraták és gazdag mágnások) által alapított, saját vagyonnal bíró szervezet már azelőtt is járadékot fizetett a tagjainak (amíg a háborúk miatt nem szegényedett el). És valóban az MTA alá tartozott a szovjet mintára fokozatosan kiépült kutatóhálózat is, de itt meg kell jegyeznünk, hogy a minta már a cári Oroszországban megszületett, német példára, a Kaiser-Wilhelm-Gesellschaft jóvoltából (ami pedig a Max-Planck-Gesellschaft közvetlen elődje volt). Ugyancsak német professzorok vezették be még a XIX. században a cári Oroszországban a kandidátusi és – a PhD helyett – a (nagy)doktori fokozatokat is, melyeket 1934-ben állítottak vissza, a sztálini időkben, és tény, hogy 1949 után erre hivatkozva vették el az egyetemektől a tudományos minősítés jogát, ezzel biztosítva a pártellenőrzést az előlépések terén.7

Ez a rendszerváltásig fennmaradt, hiszen a HL felidézte Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) kormányszervként működött, még ha az Akadémia épületében tartotta is az üléseit. De kötelezően előírta az ideológiai (filozófiai) és az orosz nyelvvizsgát, és ha valakiről elhíresztelték, hogy nem (eléggé) marxista, annak elakadhatott az eljárása – ahogy az az egyik kedves tanárommal, Kiefer Ferenccel is történt. Mások, mint például a neves irodalmár Ruttkay Kálmán, nem voltak hajlandóak letenni az említett kötelező vizsgákat, ezért a rendszerváltásig nem szereztek tudományos fokozatot. Ezek után azt mondani, hogy a Doktori Tanács a TMB utóda lenne, rosszindulatú tévedés.

Az, hogy Magyarországon a kutatóhálózat az MTA alá tartozott, történeti ismereteim és saját tapasztalataim szerint inkább előny volt, mint hátrány. Az 50-es években például azért, mert az ifjúság nevelésétől eltiltott „polgári” professzorok menedékre leltek az intézetekben, sőt a bezárt nyugati nyelvi tanszékek oktatóit is felvették – ha nem tudtak elhelyezkedni például a világirodalmi tanszékeken vagy a szótárszerkesztőségekben. Az újabb időkben pedig azért, mert az MTA szervezete és/vagy vezetése egyfajta pufferként vagy párnaként tompította a politika közvetlen kívánalmait, rosszabb esetben beleszólását a kutatásokba vagy éppen a kutatók személyes sorsába. Hiszen látjuk, mik történnek, amióta a változó nevű hálózat minisztériumi alárendeltségbe került. (Erről és más itt tárgyalt történésekről elég sokat írtam az ÉS-ben, de ezek nyilván elkerülték HL figyelmét.)8

Mit töröljünk el?

Hufnagel professzornak igaza van abban, hogy a – DSc-ként rövidített – MTA Doktora cím (ami nem tudományos fokozat) unikum a világban, és akár el is lehetne törölni. Konkrét infomációim nincsenek, hogy Mádl Ferenc akkori oktatási miniszter (nem mellékesen a TMB titkára 1984-től) és Kosáry Domokos MTA-elnök miért tartotta szükségesnek átalakított formájában megőrizni ezt a szintet 1993-ban, de felteszem, attól félhettek, hogy az 1993-as Felsőoktatási törvényben (Ftv.) az egyetemeknek visszaadott doktori és habilitációs eljárások túl belterjesek lesznek, más szóval az adott szakma egésze nem értesül róla, kik, hol, milyen szinten szereztek fokozatokat, viszont a nagydoktori eljárás „országos” jellegű, mert különféle kutatóhelyekről érkező kvalifikált tudósok vesznek részt benne, tehát a pályázók várhatóan a diszciplína kiemelkedő képviselői előtt bizonyítanak, és azok hitelesítik eredményeiket.

Más kérdés, hogy a DSc lett a „belépőjegy” az akadémiai tagsághoz is. A csak a PhD fölött adományozható „tudományok doktora” cím ugyan nem ismeretlen máshol, például brit egyetemeken sem, ahol a D.Litt cím adományozható kiemelkedő teljesítményekért – de anélkül, hogy a kitüntetett személynek pályáznia kellene vagy lehetne érte. Ha már a brit rend­szer­ről szólunk, lássuk azt is, hogy ott a PhD nem kötelező még a pro­fesszo­ri kinevezéshez sem. A kiváló ro­manista nyelvész Nigel Vincent anél­kül lett manchesteri egyetemi tanár, sőt később a Royal Society bölcsész-ekvivalensének, a British Acade­my­­nek a tagja, hogy megszerezte volna a doktori fokozatot. A nepotizmust és a korrupciót messzire elkerülni igyekvő (bár abban nem mindig sikeres) magyar társadalomban az ilyesmi hallatlan lenne.

És pontosan ez motiválja a DSc fennmaradását. Mert HL valószínűleg nincs tisztában a rendszerváltás utáni történésekkel. Az Ftv. nagy örömmel fogadott visszatérése a háború előtti egyetemi gyakorlathoz a PhD és a habilitáció terén hamarosan azt eredményezte, hogy az ismét autonóm egyetemek maguk lettek a professzori előlépés gazdái. Az akkori Ftv. követelményei ugyanis az alábbiak voltak: „Egyetemi tanárrá az nevezhető ki, aki (...) doktori fokozattal és habilitációval rendelkezik, oktató és tudományos (...) tevékenységével igazolta, hogy alkalmas a hallgatók, a doktori képzésben részt vevők (...) munkájának vezetésére, továbbá, aki idegen nyelven is képes előadások megtartására.”

Ezzel egy időben megalakult a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) független és önálló költségvetésű szervezetként az egyetemek, karok, szakok, doktori programok, szabályzatok stb. engedélyezésének és felülvizsgálatának a feladatával. Ez annyiban érintette a professzori kinevezéseket, hogy habilitálni csak ott lehetett, ahol az illető diszciplínában doktori program is működött. A MAB tehát szervezeti kérdésekkel foglalkozott, személyi ügyekkel nem. Amikor viszont elszaporodtak az átminősített egyetemi doktorátusok alapján adományozott vagy eleve gyenge PhD-k után helyben habilitált egyetemi tanárok, valamit tenni kellett. Ekkor, az első Fidesz-kormány idején, 2000-ben határozták el, hogy szakmai jellegű előszűrés után lehet csak valaki professzor; erre a feladatra az (akkor még) autonóm MAB-ot jelölték ki, amelynek tíz-egynéhány szakmai kollégiuma megfelelő átlátással bírt e tekintetben. Csakhogy bevezettek egy „biztonsági szelepet”: ha az elutasítás után a MAB Felülvizsgálati Bizottsága is visszadobta a fellebbezést, akkor a mindenkori miniszter megváltoztathatta a döntést, és ezt számos esetben megtette, indoklási teher nélkül. A rendszer azóta is így működik, kivéve, hogy megszűntek a szakmai bizottságok, és ma a húsztagú Egyetemi Tanári Kollégium (és a Plénum) joga dönteni két felkért szakértő véleménye alapján, hogy ki alkalmas az előlépésre.

Amikor tehát HL azt javasolja, hogy „az MTA doktorai kerüljenek MAB-habitusvizsgálatra”, akkor egy többszintű vizsgálat helyett, amelyben kb. száz tudós vesz részt (MTA tudományos bizottság – húsz-harminc taggal, MTA tudományos osztálya, MTA Doktori Tanács), hozzá hét-kilenc tagú „zsűri” előtti nyilvános védéssel, nyilvánosan olvasható opponensi véleményekkel és vitával, a MAB mindössze két szakértőre, egy előterjesztőre és két (szakmailag vegyes tagságú) plénumra hagyatkozó zárt, tehát bizalmas és titkos (!) eljárását (a miniszteri ex machinával!) részesítené előnyben. HL nyilván azt sem tudja, hogy a MAB kritériumai eleve a nagydoktori habitusvizsgálat követelményein alapultak, és annak meghatározott (például 60) százalékának teljesítését írták elő a professzori szinthez. Nem beszélve arról, hogy ha valaki túljutott a DSc habitusvizsgálaton, akkor eddig a MAB még a védés előtt (!) automatikusan elfogadta a pályázatát.9

Ami az MTA levelező tagság megszüntetését illeti, már említettem, hogy az akadémiák gyakorlata eltér egymástól. Mivel a bírálatokban felmerült, hogy ha egyszer valaki akadémikus lett, nem kutat tovább olyan intenzitással, mint addig, tekintsük ezt a „junior” szintet úgy, hogy aki eljut ide, annak még legalább hat évig keményen kell tovább dolgoznia, hogy a „senior”, a rendes tagi jóváhagyást megkapja, hiszen pontosan ezt vizsgálják akkor, amikor a következő fokozatra ajánlják az illetőt, amint ezt a tavalyi tagajánlásokból is látni lehet.10

De ami ennél is fontosabb: aki mondjuk 30-40 évig folyamatosan kutatott, az egyszerűen nem tud leállni soha, mindig újabb kérdéseken töri a fejét, problémákat keres és old meg, hiszen ez volt eddig az egész élete. Aki egyszer tudós, mindig az marad… Olyan ez, mint a biciklizés vagy az úszás: ha valaha megtanultad, sose felejted el, még ha nem is érsz el akkora teljesítményeket, mint fiatalabb korodban. Márpedig a tudósok bizony elég sokáig élnek, tehát sok az olyan akadémikus, aki lemarad a medencében.11

HL ötlete az akadémiai választások demokratizálására, miszerint „az MTA rendes tagjait az MTA Köztestülete válassza meg a MAB által támogatott és a köztársasági elnök által kinevezett professzorok közül”, egyrészt azért abszurd, mert ezzel előírná, hogy minden tudós legyen egyben egyetemi tanár is, vagyis oktasson és habilitáljon, még ha az iparban vagy kutatóintézetben dolgozik is. Másrészt azért, mert a tudomány nem népszerűségi verseny, hanem meritokratikus klub, ahol a magasabb szinten álló tagok „emelik” maguk mellé az általuk meghatározott kritériumokat teljesítő aspiránsokat. Az idők hajnalán ez volt a doktorrá avatás szertartásának az értelme, és ahogy nőtt a szintek száma, úgy maradt meg a „felavatási ceremónia” hagyománya. Végül pedig, eltekintve az uralkodók vagy hasonló hatalmú politikai testületek által kinevezett akadémikusoktól, nincsen olyan akadémia, amelynek tagjai ne maguk választanák az újabb tagokat, még ha kivételképpen elfogadnak is jelöléseket arra hivatott szervezetektől, például egyetemektől, mint Norvégiában.12

De ugyanilyen téves HL „tudós–kutató kontrasztja”. Szerinte a tudósnak általános műveltsége van, tud tankönyvet írni, átlátja saját oktatott szakját, akár PhD nélkül is, míg a kutató talál egy divatos problémát, és abból írja sokszor idézhető cikkeit. „E két szakmához másfajta tehetség és másfajta személyiségtípus kell. Személyes tapasztalataim szerint legkiemelkedőbb tudósaink az utóbbi évtizedekben jellemzően régi »kisdoktori« címmel, adjunktusként mentek nyugdíjba, sokszor PhD-fokozatuk sem volt, nemhogy a habilitáció követelményeinek meg tudtak volna felelni. Vannak továbbá professzionális sztárkutatóink, akik pár évet amerikai vagy nyugat-európai egyetemen töltöttek egy nagyon divatos kutatási irány legfelkapottabb kutatócsoportjában, ahol villámgyorsan kiépítették nemzetközi kapcsolatrendszerüket.” És persze nem üres a köztes halmaz sem. HL itt a (kiváló, de nem kutató) tanár és az (általa megvetett) hivatkozásgyűjtő robot karikatúráival képezi le a tudomány művelőit, miközben közhely, hogy új ismeretek felfedezésére tanítani a következő nemzedékeket csak azok képesek, akik maguk is kutatnak.13

*

Az MTA tisztújítás előtt áll. Most folyik a jelölések előkészítése, utána elkezdődik a vezetői programok ismertetése, hogy az akadémikusok és a kétszáz választott közgyűlési képviselő elég információ birtokában dönthessenek a következő 3+3 évben az Akadémia által követett stratégiáról. Abban pedig csak reménykedni tudunk, hogy az MTA autonómiája tovább nem csorbul, illetve álmodni arról, hogy növekedni is fog.

1 https://debreceninap.hu/orszag/2025/10/13/teljesul-kosa-lajos-alma-biztonsagban-lesznek-az-utoneveink/
2 http://utonevkereso.nytud.hu/
3 https://24.hu/belfold/2025/10/13/orban-nagy-bejelentese-40-milliardbol-ujul-meg-a-godolloi-grassalkovich-kastely/
4 https://hvg.hu/kultura/20250922_iparmuveszeti-muzeum-felujitas-tiltakozas-elolanc
5 https://www.es.hu/cikk/2025-10-10/-hufnagel-levente/az-mta-rol-szolo-kozeleti-vitahoz.html
https://wesley.hu/wesley-college/2023/10/05/appointment-of-university-professor/
6 https://schmidtmaria.hu/az-utolso-szinte-erintetlenul-maradt-sztalinista-intezmeny-a-magyar-tudomanyos-akademia
7 https://www.es.hu/cikk/2018-07-13/kenesei-istvan/de-megvagyunk-meg-majdnem-megvagyunk.html
8 https://www.es.hu/szerzo/48882/kenesei-istvan
9 Hogy az idén hivatalba lépett új MAB folytatja-e ezt a gyakorlatot, nem tudni. Az mindenestre nem biztató, hogy a testületek névsorában már sem a tagok szakterületét, sem anyaintézményüket nem sorolják fel: https://www.mab.hu/mab/
10 https://mta.hu/mta_hirei/a-2025-os-akademiai-tagvalasztas-rendes-levelezo-kulso-es-tiszteleti-tagi-ajanlottjai-tudomanyos-osztalyonkent-114113
11 De ezek a tudósok a megválasztásuk idején tényleg a legjobbak voltak, amint az az MTA friss felmérésből is kiderül: https://mta.hu/mta_hirei/az-akademikusok-tudomanyos-teljesitmenye-kiemelkedo-a-kutatok-kozott-114783
12 HL „demokratizálási” ötlete a fent elmondottak tükrében teljesen abszurd: „azt javaslom, hogy az akadémikusok megválasztása elé egyrészt tegyünk be külső minőségi szűrőt, amely a MAB professzori habitusvizsgálata lehet, és hozzunk létre a Köztestületen belül egy professzori grémiumot (az akadémikussá választhatók számára), ezzel kiváltva az MTA doktori cím elavult, funkcióját vesztett és sok bírálatot kapott szerepét. Az akadémikusok megválasztását pedig bízzuk a köztestület teljes szakmai nyilvánosságára (többfordulós, de közvetlen online választási rendszer formájában).” HL sokminden másban is téved vagy alulinformált. Ezt írja: „Szerintem a köztestület teljes szavazó és választójogú tagja lehet mindenki, aki rendelkezik PhD-fokozattal. Az MTA választható köztestületi tagja viszont csak az lehet, aki ezen felül hiánytalanul feltölti az Akadémiai Adattárba szakmai életrajzának minden fontos adatát, az MTMT-ben pedig láthatóak a publikációs és idézettségi adatai. Ez utóbbi azért fontos, hogy a választók objektív és összehasonlítható módon tudjanak tájékozódni a választhatók tudományos életpályájáról és munkásságáról. Ehhez az Akadémiai Adattár és az MTMT tartalmi bővítését is napirendre venném… A köztestületi tagság …létesítése belső felvételi szavazás nélkül történik, és külső minőségi szűrője az egyetemi doktori iskolákban megszerezhető PhD-fokozat megléte.” De a PhD és a feltöltött MTMT adatlappal bizonyított publikációs tevékenység ma is előfeltétele a köztestületi felvételnek, adatlapjára pedig bárki felteheti a linket életrajzához. Abban pedig kételkedem, hogy a tagok külön mutogatnák, hogy „én választható vagyok”, és mivel szakmai képviselőket és bizottságokat választanak, egy ekkora méretű országban tisztában vannak vele, vagy könnyen utánanézhetnek, kik milyen színvonalon működnek a területükön. Ha pedig valakinek csak PhD-je van, de más látható tudományos tevékenysége (publikációi, találmányai stb.) nincsen, akkor ne legyen a testület tagja. Mert erről kell szavaznia az őt „befogadő” tudományos bizottságnak, valamint arról, helyesen jelölte-e meg az illetékes szakterületi bizottságot kérelmében.
Azután: “Egyedül az MTA elnöke, (egyetlen) alelnöke, főtitkára és főtitkárhelyettese és az osztályelnökök esetén írnám elő, hogy ezekbe a vezetői tisztségekbe csak az akadémikusok grémiumának tagjai választhatók, azzal, hogy az akadémikusválasztásoknak mindig meg kell előznie az akadémia legfőbb tisztviselőinek megválasztását.” Egyrészt ez ma is így van (kivéve hogy három alelnök van tudományterületek szerint), az akadémikusválasztás pedig mindig más évben van, mint a tisztújítás.
És még ezt is írja: „Az MTA osztályai és bizottságai manapság nemigen foglalkoznak már időszerű tudományos kérdések érdemi megvitatásával, inkább személyi ügyeket tárgyalnak és érdekérvényesítő tevékenységet folytatnak.” HL nyilván nem kattint rendszeresen az MTA honlapjára, ahol naponta változó tudományos konferenciákat, előadásokat hirdetnek az osztályok, bizottságok szervezésében, nem beszélve a területi bizottságok hasonló tevékenységéről. Mivel a bizottsági és osztályülések nem nyilvánosak, egy ott megtartott előadás vagy vita aligha viszi előre a tudomány ügyét. Vagyis HL többszörösen nincs tisztában a tényekkel, javaslatai pedig észszerűtlenek.
13 A HL által által is elítélt „hivatkozásfetisizmus” jónéhány éve áll a tudományértékelés figyelmében, és éppen az MTA is követi az alternatív eljárásokat, amire egyrészt saját akadémikusválasztási gyakorlata a példa (noha a hivatkozáscentrikus kritikusok elítélik érte), másrészt a napokban tartott konferencia kínál mintát: https://mta.hu/mta_hirei/mennyisegtol-a-minoseg-fele-konferencia-az-akademian-a-kutatasertekeles-uj-iranyairol-114784