Egy szó, és más semmi

Kovács Zoltán vezércikke (Konszolidált, ÉS, 2025/41., okt. 10.) első mondatának második szava a „pitiáner” volt. Mivel ennek a szónak átfogó, mindenre kiterjedő sajátosságát jó ideje teljes közéletünkbe ágyazottnak vélem, „szíven ütött” a felemlegetése. Kovács Zoltán közéletünkből kiragadott pél­da­ként alkalmazta a jelzőt arra a jelenségre, hogy Lázár miniszter hivatali gépkocsiján fuvaroztatja a kisfiát, nem mellesleg a szó kapcsán utalt rá, hogy maga Lázár eljárása mellett már-már pitiá­ner volna annak a nyilvánosság szintjén egyáltalán jelentőséget tulajdonítani. Fontos gondolatnak tartom, mélységesen egyetértek, s hozzáteszem: ha ízlésünket gúzsba kötnénk, tizenöt éve jószerivel a közéletünkben felmerülő politikai és annak hold­udvarában adódó jelenségeknek a 90 százalékát kellene gusztusunk megóvása érdekében undorodva elkerülnünk, figyelmen kívül hagynunk. Ezer és egy példát fel nem sorolva egyetlen­egyet hadd vázoljak itt időszerűen találomra.

Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja szellemi életünk komoly jelentőségű és örömteli hungarikuma. Amire is Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a következőképpen reagált: „Krasznahorkai Lászlót nem nevezném a Fidesz szavazói magjához tartozó…” , és a mondat további része számomra innentől érdektelen is, mivel az első fele olyan fokon pitiáner startból, amit kisszerű, korlátozott érvrendszere nyomán csak országunk (!) kormányfője préselhetett ki magából. E félmondat után, amit e tárgyban még mondott, számomra hiteltelen, mert ha ebben az országban még egy Nobel-díj is effajta mérlegelés alapján dicséretes – kénytelen-kelletlen –, akkor ma ez itt maga a pitiánerség birodalma.