A politikamentes tudományról

Dr. Bollobás Enikő akadémikus, főszerkesztő asszony dr. Kardos Juliannának válaszolva a Magyar Tudományos Akadémia aktuálpolitika-mentességének a védelmével indokolta döntését, amiért Hargittai István akadémikus Görög Sándor akadémikus temetésén elhangzott gyászbeszéde nem jelenhet meg az MTA lapjában, a Magyar Tudományban (Válasz Kardos Juliannának, ÉS, 2025/41., okt. 10.).

A tudomány nem pusztán absztrakt fogalom, hanem társadalomformáló erő, hús-vér tudósokkal és támogató munkatársaikkal meghatározva a jelenünket és jövőnket eredményeikkel. A társadalom állapotát, benne a tudománnyal, a mindenkori politika erősen meghatározza. Ezért meglep a főszerkesztő asszony véleménye, miszerint van politikamentes tudomány. Különösen Magyarországon, ahol a tudományra fordított legnagyobb összeget a mindenkori kormány terjeszti a parlament, a politika legfőbb fóruma elé, ahol a kormány az alkalmazója a legtöbb tudósnak, ahol az akadémikusok a kormánytól tiszteletdíjat kapnak, és ahol az oktatást, melyen a tudomány alapszik, a kormánynak kellene finanszíroznia. Evidens, hogy a politika felel a tudomány állapotáért és a társadalmi megbecsüléséért. Hogyan hunyhatná be a szemét, dughatná be a fülét és ragaszthatná be a száját az a magyar tudós, aki aggódik a tudomány jövőjét veszélyeztető tendenciák miatt, legyenek azok morálisak, anyagiak vagy politikaiak? Ellenkezőleg, demokráciában minden tudósnak és szervezetnek, beleértve a Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) is, melynek sokszor fülsiketítő a hallgatása a tudósokat és a magyar tudományos haladást veszélyeztető intézkedésekkel kapcsolatban, kötelessége, hogy feltárja és elmondja a tényeket, és felelős véleményt nyil­vá­nítson. Persze ez nem működik a „félelem országában” (Somogyi Péter, Magyar Tudomány, 2019, 180., 2.,  271–275.). A jelen és előző MTA-vezetés névlegesen „aktuálpolitikától” mentes ügyvitele nem különböztethető meg a besimulás kísérletétől, s jelentősen hozzájárult a tudományos munkások és tanárok elszegényedéséhez, moráljuk romlásához és a kivételes tehetségek elvándorlásához. Ha valaki venné a fáradságot, mérhető lenne, hogy hova vezet a „politikamentes” tudományos vezetés; a felelősök nevét, remélem, feljegyzi a történelem.

Hely hiányában nem tudok foglal­koz­ni Bollobás Enikő főszerkesztő asszony általam tévesnek tartott megál­la­pításaival, de elfogadom, hogy azok is közrejátszottak döntése meghozatalában, azon kívül, hogy az MTA elnöki megbízására is hivatkozik: „...engem megbízó Elnöktől kapott mandátumhoz, amelynek politikasemlegességre vonatkozó szellemével egyet is értek”. Miért olyan biztos a főszerkesztő asszony az elnök úr „politikasemlegességében”? Ebben a kérdésben a tettek és nem az üres kijelentések a mérvadóak. Tényleg „politikasemleges” volt az elnök úrnak az akadémiai vagyon áron aluli eladásáért folytatott lobbizása? Azt sem értem, miért felejti el a főszerkesztő asszony Freund Tamás akkori MTA-alelnök Orbán Viktor miniszterelnökhöz írt, általa és az MTA vezetősége által is „magánevélnek” minősített kijelentését, miszerint „a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársai – akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon, külföldön a kutyának sem kellenek, ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon akkor is túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot”; egy általános iskolás sem tekintheti „politikasemlegesnek” az alelnök levelét. Tény, hogy az alelnök az Akadémiát és az akadémiai dolgozókat érintő közügyekben nem írhat magánlevelet az ország miniszterelnökének az Elnökség jóváhagyása nélkül; ha megteszi, az súlyos etikai vétség egy demokráciában. Nem találtam írást a főszerkesztő asszonytól, melyben elítélte volna az alelnök levelét mint a „politikamentesség” megsértését; ha volt ilyen, akkor megköszönném, ha eljuttatná hozzám.

Végezetül kérem a főszerkesztő asszonyt és az MTA tagságát, hogy emlékezzenek és tanuljanak az én, a Magyar Tudományban közlésre elfogadott cikkem (A bizalomról) sorsából 2020-ban, amelynek elfogadását Falus András akadémikus főszerkesztő a teljes 18 tagú szerkesztőbizottsággal megszavaztatta, s az nagy többséggel elfogadta. Az írás szövegét elmondtam az MTA közgyűlésén a teljes elnökség jelenlétében – semmi lényegi ellenvetés nem hangzott el. Ezután minden akadémikusnak név szerint kiküldtem előre magyarul és angolul (ez utóbbit a tiszteleti tagoknak szánva), kérve véleményüket és az esetleges javításokat. Ekkor Lovász László akadémikus, az MTA elnöke, miután Freund Tamás alelnökkel – aki akkor az intézetem igazgatója is volt, s akinek még beadás előtt véleményezésre elküldtem a felszólalás szövegét, de észrevételt nem tett – konzultált, magához kérette Falus András akadémikust, és meggyőzte a cikk letiltásáról, amit Falus mint a lap főszerkesztője szóban és írásban közölt velem – mellékelve Lovász László neki írt levelét. Azon a napon, amikor ezt tette, ott ültem az MTA Biológiai Osztály ülésen, de engem Lovász elnök úr nem keresett meg. Sajnálni való indokait, melyek között szerepelt a valótlan állítás is, hogy „[a] Magyar Tudomány nem közöl angol nyelvű cikkeket (sic!)”, megválaszoltam, és az alábbiakban mellékelem. Mi volt ez, ha nem a diktatúrát szolgáló cenzúra ékes példája? Senki nem tiltakozott. Most a történelem ismétli magát Hargittai akadémikus cikkének a letiltásával. Végül a felszólalásom és a cikk teljes szövege a Qubitban jelent meg – angolul is! (qubit.hu). Szabad vélemény nélkül nincs szabad tudomány, tudományos szabadság nélkül nincs haladás, csak hanyatlás.

Silentium libertatem perdit (A hallgatás elveszejti a szabadságot).

(A szerző az MTA volt tagja [2004–2020]; a Brit Royal Society tagja; a Brit Orvosi Tudományos Akadémia tagja; a Német Tudományos Akadémia tagja, az Európai Tudományos Akadémia tagja)

*

Dr. Lovász László,
MTA, Elnök
2020. II. 12.

Tisztelt Elnök Úr!

Mindenekelőtt, a történelmi hitelesség kedvéért, Falus András MT Főszerkesztő Úrnak febr. 10-én kelt levelében levő félreértéseket és tévedéseket szeretném tisztázni.

Ad 1. Semmi szükség „ellenőrizni”, hogy kinek küldtem el a levelet, mert azt szívesen elmondom bárkinek. A „levelező listák”-at senki nem „szerezte” meg. Minden cím nyilvánosan elérhető, letölthető. Mint akadémikusnak jogom, sőt kötelességem tudós társaimmal a bennünket kölcsönösen érdeklő közügyekben levelezni, akár nyilvánosan is. Az Ön előtt is elhangzott felszólalásom közös jövőnkről szól.

Ad 2. A MT közöl angol nyelven is. Lásd Magyar Tudomány 180(2019)2. Nem találtam semmiféle utasítást, amely tiltaná az angol nyelvű szöveg megjelenését. Ez enyhén szólva furcsa lenne a 21. században. Nyilván a külföldi olvasók, a kül- és tiszteleti tagokkal való kapcsolattartást szolgálják az angol nyelvű absztraktok is. Ön és a többi akadémikusok is többször hangsúlyozták a kül- és tiszteleti tagok aktív bevonását a munkánkba. Ezért vállaltam a felszólalás szövegének az angolra fordításával járó munkát is. Tiltása ellentmond ennek a szándéknak. Mikor változtatta meg ezt a politikát és tiltotta meg az angol nyelvű közlést?

Ad 3. Nem jelöl meg tényszerű tévedést a cikk anyagában. Meggyőződésem, hogy ilyenek nincsenek is. Megállapításokat közlök tényekről és megtörtént eseményekről, melyeket kérem, ne nevezzen „szidalmazásnak”. A tudomány jövője nem pusztán „politikai tartalom”, hanem minden akadémikus felelőssége.

Félreérti vagy félreértelmezi a szöveget; én nem foglalkoztam a vezetés tüntetéshez való viszonyával, s így azt nem is kifogásolhattam. Én az oktatás helyzete elleni tanári tiltakozás kapcsán megjegyeztem, hogy az Akadémia nem jelezte a tanároknak azt, hogy az Akadémia mit tart az oktatás jövőjéről és annak érdekében mit tesz. A zárt kapuk helyett, vagy előtt, pl. lehettek volna poszterek a munkánkról és a tanárok erkölcsi támogatásáról.

A kormány és különösen Orbán Viktor Miniszterelnök Úr mindig is felelős a magyar tudomány jövőjéért. Ez tudománytörténeti tény, és nem „döngölés”. Az utóbbi, súlyos következményekkel járó intézkedéseket és azok célját Ön „nem értette” a közgyűlésen.

„Mindenki olyan vezetőre szavazzon, akiben bizalma van.” Valóban, ezt szerettem volna elmondani. Tettem ezt különös tekintettel arra, hogy az egyik jelenlegi alelnökünk, az akadémiai dolgozók ellehetetlenítéséről és az akadémiai intézetek lezárásáról levelezett a Miniszterelnök Úrral. Láthatólag a vezetőséggel való egyeztetés nélkül, és pozíciójára minden következmény nélkül, sőt további felelős szerepet kapva. Ön ezt összeegyeztethetőnek tartja Akadémiája etikai gyakorlatával? Remélem, hogy ez a megdöbbentő tett nem csak bennem váltotta ki a bizalom fontosságának gondolatát. Ezért szólaltam fel és próbáltam gondolataimat megosztani a többi tudós társammal, amit Ön ezennel megakadályozott.

Felhívom a figyelmét, hogy én a Főszerkesztő Urat azért kértem a beszéd közlésére, hogy a felszólalásomnak legyen nyoma, végül is fontos dologban akadémikus szól az Akadémiai Közgyűléshez. Megdöbbent, hogy Ön ezt helyteleníti. Továbbá nem kértem vitát. A Főszerkesztő Úr a cikk elé írt bevezetőjében adott hozzászólási lehetőséget. Ennek én örültem, mert ez segíti az együtt gondolkodást, és csak a vélemények egyeztetése vezethet a jó megoldásokra. Megdöbbent, hogy Ön ettől tart. Annak illusztrálására, hogy amit Ön „vitának” nevezett, én meg együtt gondolkodásnak tartok, másolom egyik tiszteleti tagunk, David Smith és a múlt héten Doppler-díjjal Miskolcon kitüntetett Nobel-díjas Thomas Südhof tervezett hozzászólását, amelyek megjelenését a cikkemmel együtt Ön megakadályozta. A MT olvasói sokat tanulhattak volna a kutatók és a tudomány szerepéről egy polgári demokratikus társadalomban. Mivel tettének indokai alaptalanok, csak arra tudok gondolni, hogy a felszólalás eltanácsolását a pártpolitikának való megfelelés igénye motiválta. Végezetül nagyon sajnálom, hogy nem adott lehetőséget a jobbító szándékom kifejtésére.

Reméljük, a történelem ezt is feljegyzi.

Somogyi Péter
(A szerző az Oxfordi Egyetem neurobiológia-professzora.)