Szakadékon innen… és túl?

Elismerő érdeklődéssel olvasom az ÉS-ben Pálfy G. István irodalmi magaslatokba is hajló közéleti gondolkozását. Legutóbbi írásában a korábbi fenntartásait, véleményét ismétli, kiegészítve a Tisza elnökével szemben felhozott újabb elvárásokkal, kritikával (Csúszás a gödörbe, ÉS, 2025/37., szept. 12.). Kifogásolja a közösségi média stílusát, hiányolja általában a vitaképességet. A lapban megjelent egyik írására kapott reflexióról úgy beszél, mintha annak szerzője az ő stílusát azonosítaná a közösségi médiáéval. Pedig csak szemben találta magát a sajátjától különböző más véleménnyel.

Úgy gondolja, hogy aki Ady kompországáról beszél, annak ismernie kellene az „1905-ös közlés helyét”. Nos, én sem ismertem (eddig), de annak örülök, hogy Magyar Péter beszél róla a vidéki rendezvényein, legismertebben Székesfehérváron. Pálfy G. azt sugallja, mintha Magyar miatt nem ért volna el a pedofilbotrány a miniszterelnökig, és miatta nem tudott nagyobbat szólni. Személyeskedése Raskóval és Harasztival értelmezhetetlen. Végül amiatt kesereg, hogy a parlamenti mandátumok kétharmada nem azonos a leadott szavazatok kétharmadával, így ha a Tisza kétharmadot szerezne, az eleve igazságtalan lenne. Mintha nem tudná, hogy ez a választójogi törvényből következik, és csak egy kétharmados politikai erő tud majd változtatni rajta. Ha ebben kételkedik, ha semmi jót nem képes feltételezni az általa ostorozott partnerről, akkor miért gondolja mégis helyesnek a vele való szövetkezést?

Biztos vagyok abban, Pálfy G. is nagyon szeretné a Fidesz-rendszer bukását, éppen ezért érthetetlen, ha megkérdőjelezi ugyanezt másokban, akik működésükkel tesznek is érte, vagy úgy hiszi, hogy csak az ő és az övéhez hasonló álláspontok az igazak?

Mert ha a Tisza színre lépése utáni írásait nézem, nem világos, milyen ellenzéki politikát tart esélyesnek a Fidesz legyőzésére, mik lennének az „újabbak”, amiket ez idáig nem próbáltak ki. Mert amit a régebbi ellenzéki pártok (a Mi Hazánkat most nem ide véve) képviselnek demokráciafelfogásban, gazdasági és társadalmi kérdésekben, az ugyan minden tisztességes jobb- és baloldali embernek elfogadható kellene legyen, mégsem jártak sikerrel. Hosszú lenne sorolni, hogy miért, de már most, hét hónappal a választások előtt látni, hogy itt nem valódi programokról fog szólni a politikai küzdelem, hanem a mindenre elszánt hatalom élet-halál harcáról, és ebben nem lesz helye sem a tiszta erkölcsnek, sem a nemzet féltésének, sem az olyan emelkedett eszméknek, amelyekkel a szerző színvonalas írásaiban megörvendeztet bennünket. Ezen kell és lehet sajnálkozni, nem szabad lemondani róluk, ideiglenesen sem szabad feladni őket, és meg kell találni a hozzájuk visszavezető legrövidebb utat. Most nem a monorierdei rendszerváltoztató időket éljük (bár a másodikból voltak távol tartottak akkor is), ahol a hatalom már szemlátomást gyengélkedett, hanem egy kiélezett nemzetközi környezetben, ahol nemcsak nekünk fontos a változás, de Európának is szüksége van ránk. Másként és talán még inkább, mint akkor! Ezért a korábbiaknál is nagyobb felelősség hárul a közvélemény befolyásolásához hozzáférő, a folyamatokat megérteni és akár magukkal is elfogadtatni képes írástudókra.

Egy korábbi írásában Pálfy G. a „nép ösztönös stratégiájában” bízik (…hanem a tiszta erkölcs, ÉS, 2025/12., márc. 21.). Ha arra gondol, hogy az egyes embereknek van stratégiájuk, akkor egyetértünk: csakhogy éppen az egyéni túlélési stratégiáknak a manipulálása, a megosztás vezetett a Fidesz-hatalom eddigi megbonthatatlanságához. Az is lehet, hogy ez a népi ösztön hozta felszínre Magyar Pétert. Hogy vannak, akik messiásként tekintenek rá, az következik egyrészt a kudarcokkal teli másfél évtizedből, másrészt miért lennének az ellenzéki szavazók nagyon másak, mint a kormánypártiak, végül is egy nép vagyunk. Mások szerint, és bizonyára ők vannak többen, nem kell őt szeretni, csak drukkolni neki. Nem nagy feladvány belátni, hogy nagyobb a valószínűsége egy még nem kipróbált konstrukció sikerének az eddig elbukottakkal szemben.

Aki a Fidesz leváltásában érdekelt, mi kivetnivalót lát abban, ha az eddig nagyon is hiányolt, újszerű, sokakat megmozgató országjárás során valaki „platóról szónokol”? Még szerencse, hogy nem a kékcédulás választásokat hozta fel összehasonlításul, csak a tsz-szervezőket. Az ötvenhatos fiatalok is közéjük tartoznak? És mi baj van azzal, hogy a kórházlátogatások során „a negyven fokról megállapította, hogy az valóban negyven”?

Ugyanott: vidéki rokoni környezetbe ágyazott élményeit is beleszőve tárja elénk Pálfy G. a Kossuth tér kapkodva átalakítása mögötti politikai szándékot, a Horthy-korszak érzületének felkeltésétől a Nagy Imre-szobor eltávolításán keresztül Tisza Istvánig. Ezúttal sem maradhatott ki a másik Tisza, mintha csak az egész írás ezért született volna. Jól összekeverve Magyart Orbánnal, aki szerinte küldte: „az egyik vezérük világelsőnek, a helyébe vágyakozó pedig prófétának képzeli magát”. A színvonalat rontó megállapítások így folytatódnak: a „messiáskodás egyáltalán nem áll messze az NDK lepárlású AfD-től”. Nyilván Magyar Péterre értette, mint ahogy azt is, hogy „2024-ben nem olyan messiást kellett volna feltalálniuk (értsd a Fidesznek), aki maga is benne volt a puccskísérletben”, és majd egyszer azzal menti ki magát, hogy „parancsra tettem”.

Ezek a mondatok, azon túl, hogy igaztalan feltételezéseken alapulnak, azt sugallják, hogy az elmúlt egy év meghatározó politikai mozgása úgysem járhat sikerrel, mert nem azok állnak az élén, akik történelmileg hivatottak lennének rá, hanem küldött ember, akit az eddigi ellenzék tönkretételére talált ki a Fidesz. Józan ésszel, a napi történéseket követve ez ma már elképzelhetetlen. Másfél éve még gondolhattuk, mi van, ha becsapnak bennünket? Most úgy lenne tisztességes, hogy aki ettől azóta sem tudott szabadulni, álljon elő olyan versenyképes megoldással, ami a változást akaró ellenzéki szavazók körében a mainál elfogadhatóbb. Van rá bő fél évünk, és volt három elszalasztott lehetőségünk.

A remélt változás főerejének ma a Tisza mutatkozik, egy csak félig-meddig párt, amely amilyen rövid idő alatt nőtt ki az ismeretlenségből, ugyanennyi alatt válhat semmivé, ha nem váltja be a hozzá fűzött reményeket: hogy nemcsak kormányt akar váltani, de rendszert is. Más garancia nincs. Mert a támogatás, ami tavaly júniusban átütötte a reménytelenség falát, a változásért tenni akarásról is szólt, nemcsak a reményről, és csak annyiban azonos Magyar Péter támogatásával, hogy neki elhiszik, ami másoknak eddig nem sikerült, ő meg tudja csinálni. Lehet idegenkedni tőle, lehet, kell is több és egyértelműbb kérdések elé állítani, és ha más típusú válaszokat vagy kevesebbet, máskor többet kapunk a vártnál vagy a kötelezőnek gondoltnál, akkor emlékezzünk, mit művelt a kormánypropaganda Márki-Zay Péter őszinte mondataival. Nem csak a vallásosan kormánypártiak fejében sikerült az elmúlt másfél évtizedben elültetni a propaganda sugallatait: ha egy olimpiakritikából a megkérdőjelezhetetlen pályát befutott kultúrember sem tudta kihagyni a kijelentést a „jól elrejtett érdekekről”, meg hogy „az egészhez a világon semmi közünk sincs”, utalva az Ukrajnában folyó háborúra, akkor nincs miért csodálkozni az óvatosságon. Az elején még nem láttunk bele Magyar Péter fejébe, ma már sok mindent kiadott magából, ha elfogadjuk azt az általános véleményt, hogy nem mond többet vagy mást, mint az eddigi ellenzék, és amit még tudni a politikai gondolkozásáról a parlamentáris demokrácia, az emberi jogok és a piacgazdaság számos kérdésében, lehet, eltérő súlyozással, mint megszoktuk, az nem kevés egy rendszerváltozáshoz. Csak néhány: hogy mit gondol a választójogi törvényről, a gyülekezési szabadságról, a levélben szavazásról, a közmédiáról, az európai ügyészségről, az euroatlanti szövetségről stb. Ha megszabadítjuk a fideszes stílusragadványoktól, és hozzáadjuk, milyen hatékony változást hozott a Fidesszel szembeni kommunikációban az ellenzéknek, akkor a Pálfy G. által idézettek szerint nem kell sem „megdögleni”, sem „rongyembernek lenni” ahhoz, hogy felismerjük a kívánt mellett a lehetségest is.

(Az eredeti idézet Veres Pétertől: „Megdögleni lehet, de rongyembernek lenni nem lehet.” Pálfy G. vele megértőbb: Kovács Bélát 1947. február 25-én a szovjetek elrabolták. Kovács Imre a Nemzeti Paraszt Párt másik vezéralakja tiltakozásul lemondott, és külföldre menekült. Veres Péter a törvénytelenségek ellenére kitartott a kommunistákkal való együttműködés mellett.)