Az atomháború réme

Nagy Péter Tibor Nyolcvan év múltán című igényes írásában (ÉS, 2025/39., szept. 26.) alaposan, adatokkal is bőven alátámasztva járja körül a második világháború utolsó hónapjainak, benne az atombombák bevetésének történetét. A BBC History folyóirat pár éve tíz történészt kérdezett meg erről. Öten helyeselték, öten bírálták az atombombák alkalmazását. A kérdés valószínűleg nem zárható le örök érvényűen.

A magam részéről Nagy Péter Tiborral értek egyet, a bombák akkori bevetését szükségesnek és helyesnek tartom. Elemzését egy szemponttal egészíteném ki. Az, hogy az emberiség világos tapasztalatok alapján megismerhette az atomfegyverek rettenetes hatékonyságát akkor, amikor még csak három darab volt belőle, valószínűleg nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem tört ki harmadik világháború, illetve nem vívtak háborút atomfegyverekkel. Tudom, ez az állítás, mivel mi lett volna ha típusú, nem bizonyítható és nem cáfolható, de nagyon valószínű.

Végül egy apróság. Amikor a szerző sorra vette a Szovjetunió a világháború utáni területi gyarapodását, egyet kifelejtett. Kárpátalja, a két világháború között Csehszlovákiához, korábban ezer évig Magyarországhoz tartozó terület is ekkor került a Szovjetunióhoz. Illetve talán nem is egy, hanem kettő. A Kínából kivált, megközelítőleg két évtizedig létező Tuvai Köztársaság is a világháború alatt „csatlakozott” a Szovjetunióhoz, és maradt Oroszország része mindmáig.