Vérvád Light

Értékes és érdekes etikai-politikai vita zajlik az ÉS utóbbi számainak visszhang oldalain. A vita tárgya a gázai háború civil áldozatai sorsának a vizsgálata keresztény szempontok alapján. Nem kétséges, hogy vannak – ha kis számban is – Gázában ártatlan (gyilkolni nem kész) civilek. Az sem vitatható, hogy az ő sorsuk igazán rettenetes. Fontos lenne tisztázni, hogy ez a sors egyszerűen a háború miatt borzasztó-e, netán az ellenséges hadsereg által elkövetett háborús bűnök miatt, vagy – és ez az igazi kérdés – népirtás folyik. Az írások közül Seres László írása felelt tudományos pontossággal az európai politikai keresztény világot mostanában gyötrő kérdésre, amit az európai politikai elit úgy fogalmaz meg, hogy az izraeli kormány, illetve egyes izraeli miniszterek befolyása kergeti az izraeli hadsereget a népirtás halálos bűnébe (A népirtás szakértői, ÉS, 2025/37., szept. 12.). Seres kétséget kizáróan bizonyítja, hogy palesztin genocídiumra Gázában nem lehet gyanakodni. Szerintem se. Ebben a nagyon különleges esetben, itt, a keresztény Európában, beszélni sem volna szabad népirtásról. (Lénye­ges kritériumok hiányoznak. Min­de­nekelőtt a népirtást meg kell hirdetni. A háborús bűn nagyon csúnya dolog, de nem népirtás. A magam részéről háborús bűnnel sem gyanúsítom az izraeli hadsereget.) Sajnos az egyre illiberálisabb Európában a legmagasabb szinten is keverednek a fogalmak, megszűnnek a tabuk.

Az európai keresztény álláspontot kissé pongyolán – de érthetően – úgy foglalhatnám össze, hogy mi szeretjük Izraelt, mi szeretjük a rendes, szófogadó zsidókat, akik nem éheztetik a palesztin gyerekeket, de akik éheztetik, azokat nagyon nem szeretjük, azok népirtók, és azt nem tűrhetjük, mert mi nemrég tényleg népirtók voltunk, és nagyon megbántuk. Ezzel az erkölcsi alapállással csak két baj van. Az egyiket a régi zsidó vicc igazságával próbálom szemléltetni: az a keresztény ember, aki azzal dicsekszik, hogy neki a legjobb barátja zsidó, biztosan antiszemita. Az uniós politikai elit „legjobb barátja” Izrael. De a népirtás más! Mindenki láthatja minden képernyőn, és láthatja minden képernyőn a békés tüntetéseket a Hamász mellett. (Ne tessék azt mondani, hogy a palesztin nép szabadságáért, ezek igazi antiszemita tüntetések.) És ma a keresztény Európában sokkal kevesebb zsidó, illetve zsidópárti szavazó van, mint muszlim, illetve muszlimpárti, illetve szimplán antiszemita. Hogy ez jó vagy nem, az ki fog derülni. Nekem kétségeim vannak a keresztény–muszlim közös erkölcsi alap megteremthetőségét illetően. Az, hogy a keresztény Nyugat csaknem egyhangúan meghirdette a „palesztin állam” elismerését, természetesen vicc. Senki sem ismer élő gázai embert, aki Hamász-mentes Palesztinát szeretne. Egyébként Izrael örülne a legjobban, ha lenne egyetlen ilyen ember. Akkor volna kivel tárgyalnia. Azonban az, hogy az uniós főbizottság elnöke a jeruzsálemi tömeggyilkos muszlim terroristamerénylet utáni napon mondta ki Izrael ellen a lájtos vérvádat, részemről megbocsáthatatlan.

A másik erkölcsi dilemma, hogy miként bánjunk azokkal, akik valóban meghirdették a népirtást, elkezdték, és teljes erejükből folytatják, történetesen éppen ellenünk. Izrael és polgárai ezzel a kérdéssel néznek szembe 1948 óta, a gázai palesztinok esetében megközelítőleg harmincöt éve. Tudjuk a választ:  nyolcvanezer palesztinból kétmillió lett az évtizedek alatt, izraeli vízen, izraeli áramon. Izrael börtöneiben ki nem végzett terroristák ezrei imádják Allahot és az ő Prófétáját, készülnek további terrorcselekményekre. Tudják, hogy előbb-utóbb, jó erőben-egészségben, százasával engedik el őket egy-egy izraeli hadifogolyért cserébe. Ezért, nyilván hálából, gyilkos rakéták és terrorcselekmények ezrei sújtják Izraelt. És a határtalan gyűlölet meg a gátlástalan hazug és aljas propaganda. Amire a keresztény emberiség erkölcsi selejtje mindig vevő lesz. És egyre több olyan politikus kerül hatalomra, aki bölcsességgel látja el az erkölcsi selejtet.