A nem tudás légköre

► Szabó K. Attila: Nem hiszek a tavakban. Hervay Könyvek 10., Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár, 2025, 168 oldal, 3300 Ft

A köteten végigvonuló legfőbb motívumok az álom, a betegség, a baleset, a pusztítás, a valószerűtlen hasonlóságok, a valahol, valakivel megtörténő baj. Egyrészt egységességet teremtenek, másrészt általuk könnyen egybe is mosódhatnak a különböző szövegekből származó történetelemek. Ezt az egybemosódást segíti Szabó K. Attila szövegalakításának preferált módja, a párhuzamos szálak váltogatása, amely egyben újabb elbizonytalanítási mód, mert minden néhány oldal után újra és újra rá kell jönni, fel kell eleveníteni, ki is beszél egyes szám első személyben vagy kerül fókuszba egyes szám harmadik személyben, éppen álmodik-e, vagy sem. Egyébként gyakran töprengek azon, mit nyújt az álom mint narratív eszköz: gyakran használják az írók arra, hogy valamit megvilágítsanak a szereplő tudatműködéséből, lelkivilágából, ilyenkor könnyen önkényes és suta megoldásnak hat. Máskor azonban valódi, összetett, jelentésteremtő, a bennük ábrázolt tartalmakon túlmutató és a valóság szerkezetének alakításában szerepet játszó funkciót kapnak az álmok, gondoljunk csak Babits Mihály A gólyakalifájára vagy Mircea Cărtărescu Szolenoidjára. Szabó K.-nál az álmok funkciója az ismeretelméleti kételyekkel összekapcsolódva az utóbbi kategória felé tolódik: van, amikor a szereplő a múltról álmodik, amelyet nem ismer, tehát a képzelet próbálja pótolni a nem tudást (A nagyanyám akartam lenni), máskor találó képi-szürreális illusztrációja az életélménynek (Fekete lyukak) vagy az állati perspektívából való érzékelés próbájának terepe (Dögös).