Vörös vonal

Az ÉS olvasói közül – gondolom –néhányan emlékeznek az elmúlt huszonöt évben az izraeli–palesztinai konfliktusról írt elemzéseimre. Keményen kritizáltam, jóval Netanjáhu fellépése előtt is, az izraeli kormányok politikáját, az oslói egyezmény felrúgását. 2023. október 7. után a hallgatást választottam. Véleményem nem változott, de a helyzet igen. A valóban egzisztenciális fenyegetéstől szenvedő országot támadni, hadseregének kéretlen tanácsokat adni – ezt több mint hibának, inkább erkölcsi vétségnek tartottam.

A pogrom után kialakult helyzet még rosszabbnak látszott. Az Izraeli Védelmi Erők a terepen ütközeteket nyertek, a lélektani háborúban a Hamász, illetve a mögötte álló Irán és a Muzulmán Testvérek győztek. Sikerült a támadó és a megtámadott szerepét felcserélni, a világszerte lappangó antiszemita kliséket újraéleszteni. A tények torzításának, a valótlanságok leleplezésének munkáját azonban elvégezték mások, az én szószaporításomra nem volt szükség.

Az elmúlt hetekben ismét változott a helyzet. Nem csak a nemzetközi. A magyar-zsidó értelmiség évtizedes csend után megszólalt: egyaránt értékes és tisztességes csoportjai egymásnak estek. A múlt héten Benjamin Netanjáhu nyíltan kimondta, amit eleddig csak politikája sejtetett: „Nem lesz palesztin állam, ez a terület a miénk.”

A magyarországi csetepaté súlya természetesen nem mérhető össze Izrael miniszterelnökének, mellesleg a magyar miniszterelnök puszipajtásának a vallomásával. Arra azonban alkalmas lehet, hogy a magyar zsidók két tábora megértse: véleménykülönbségből értelmetlen ügyet csinálni. Elég az izraeli társadalom reakcióira figyelni. Ezer művész, háromszáz városépítész, százötven korábbi titkosszolgálati főtiszt szegül szembe kormányuk gázai stratégiájával. A vezérkari főnök fogát összeszorítva engedelmeskedik. Ezeket Netanjáhu kedvenc fogásával is nehéz antiszemitának minősíteni...

Úgy vélem, Izrael miniszterelnöke a kijelentésével átlépett egy vörös vonalat. Egyrészt napnál világosabban demonstrálta, hogy az elmúlt tizenöt évben döntéseit, az elfoglalt területeken az ott lakók földjének egyre nagyobb és erőszakosabb elorzását, a Hamász ellen indított, eredetileg jogos háború céljainak megváltoztatását nem Izrael biztonsága érdekében, hanem egy torz és rendkívül veszélyes ideológia szolgálatában teszi. Másrészt beismerte, hogy a palesztin állam létrejöttének ellehetetlenítésével hazáját olyan zsákutcába vezeti, amely Izraelre százéves háborút hoz, mindkét oldalon több tízezer áldozattal, súlyos presztízsveszteséggel és teljes elszigetelődéssel.

Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a miniszterelnöknek sikerült ilyen stratégiát kialakítania.

Igazságként fogadom el, hogy a XX. században a zsidó állam újraépítését elsősorban nem az ún. Balfour-nyilatkozat és nem is az ENSZ közgyűlésének 1948-ban kelt határozata tette lehetségessé és szükségessé, hanem a holokauszt hatmillió áldozata. Tényként fogadom el, hogy az 1948–49-es függetlenségi háború következtében 600-800 ezer arab őslakos menekült el. Tény az is, hogy nagyjából ugyanennyi, arab országban élő zsidó talált menedéket az új államban. Bibó István kifejezésével, lakosságcsere történt. Erre ugyanebben az időben más országok esetében is akad példa. Tetszik, nem tetszik, a tömeggyilkosság alternatívájához képest ez volt a legkevésbé rossz megoldás. A hatnapos – szerintem – hon­védő háború után az arabok lakta, Jordánon inneni terület egésze Izrael ellenőrzése alá került. Ez, ismét tetszik vagy sem, megszállásnak minősül. Személyesen tanúsíthatom, hogy a hatnapos háborút követő első évtized a megszállottak számára viszonylag elviselhető, a megszállók számára viszonylag veszélytelen volt. (Izraeli rendszámú gépkocsival vacsorára kiruccanni Gázába vagy Jerikóba mindennaposnak számított.) Az ideiglenes megoldatlan helyzet elmérgesedett: a PFSZ és több palesztin szervezet merényletek sorozatával képzelt változtatni, Izrael a saját polgárainak börtönbüntetés terhe mellett megtiltotta az ellenséggel létesített kapcsolatot.

Ezen a helyzeten változtatott az oslói egyezmény, amelyben a PFSZ és Izrael elismerte a másik fél létezését és jogait. Az egyezmény három zónára osztotta a megszállt terü­le­teket – így a korábban egyiptomi ellenőrzésű Gázát –, és utat nyitott a „területet békéért” megoldásnak. Az elmúlt harminc évben az egyezményt ugyan egyik fél se mondta fel, de nem is haladtak az egyetlen észszerű megoldás irányába. Apró, gyakran informális együttműködés azonban létrejött. A sarokba szorított Palesztin Hatóság biztonsági szervei együttműködtek izraeli partnereikkel, Izrael nemcsak ivóvízzel, villanyárammal látta el Gázát, hanem az ottani, a Palesztin Hatóságtól elvált kormánynak szolgáltatásként továbbította a közalkalmazottak illetményeit fedező katari készpénzt. 2023. október hetedékéig. Az áramot és ivóvizet ostrom közben a mai napig is.

Finoman szólva Gáza földig bombázása, a szállítmányok leállítását követő éhínség korántsem a létező világok legjobbika. Nem mennék bele annak elemzésébe, hogy ki miért és milyen mértékben felelős. De, amint az izraeli ellenzék emlékeztet: az emberiség egyetemes erkölcse és a judaizmus tanításai nem erről szólnak. A remény, hogy a háború véget ér, és utána valami más kezdődik, megmaradt. A múlt hétig.

Milyen jövő(ket) képzelhetünk?

Netanjáhu és a vele szövetséges vallásos és nacionalista pártok talán maguk sem hiszik el, hogy kétállami megoldás híján a messiás megérkezéséig ülhetnek több millió, egyre elkeseredettebb palesztinai-arab nyakán. Már csak azért sem, mert a földrablás zavartalanságát másoknak kellene biztosítani – ők ugyanis a szent iratok tanulmányozásával foglalkoznak. Az arabosítatlan terü­le­teken létesítendő Disneyland ugyan „technikailag” megoldható, de ez Izraelt az Iránhoz, Észak-Koreá­hoz hasonló lator államok színvonalára alacsonyítaná, ahonnan a zsidó lakosság jó része is elvándorolna. Marad a józan és tisztességes vezetők által irányított, a szent háború helyett szomszédjával kereskedő, palesztin köztársaság.

„Ha akarjátok, nem mese” – mondta Herzl Tivadar.

(Montpellier)