Az első tíz sorért

Régóta tervezem annak a cikknek a megírását, amely az ÉS szeptember 5-i számának 7. oldalán olvasható a vonal alatt (Révész Sándor: Aki piréz, velünk tart). Örülök, hogy nem írtam meg, részint azért, mert a mai politikai kocsma nekem túl hangos és átláthatatlan, részint azért, mert a szerző jobban megírta, mint én képes lettem volna rá. Itt akár abba is hagyhatnám. (Egyszer írtam ilyesfélét: Szabó István Mephistójáról szóló filmkritikám volt hasonlóan rövid 1981-ben, és nagy­jából annyi volt benne, hogy a film tökéletes, fölösleges szaporítani a szót.) De minthogy a lapok visszhang­ként főként vitacikkeknek adnak helyet, s nemigen közölnek pusztán egyet­értő olvasói leveleket – vajon miért nem? –, kénytelen vagyok egy korri­gá­ló szándékú megjegyzést hozzáfűzni a cikk egy részletéhez. Rendkívül vi­lá­gosan és árnyaltan fogalmaz a szerző az identitásfüggetlen vélemény­nyil­vá­ní­tás problémájáról, amivel azoknak kell szembenézniük, akiknek „véle­mé­nyü­ket a világnézetük, az értékrend­jük határozza meg”. Akik „[o]lyan etikának igyekeznek megfelelni, amely a nemzeti, etnikai identitásuktól, csoportpreferenciájuktól függetlenül érvényes”. (Ez nekem is elérendő vágyam eszmélésem óta.) A szerző fájlalja, hogy az izraeli–palesztin konfliktus kapcsán az identitásfüggetlen vélemény konfliktusba kerülhet a nemzeti-etnikai identitással – egy emberen és egy közösségen belül is. És fájó, ha az egyén belső küzdelmeit a közössége nem tolerálja. Ám ugyanezt az árnyaltságot már nem érzékelem, amikor az 1989-es novemberi népszavazás bojkottjára felszólító MDF-jelszóról – „Aki magyar, velünk tart, és otthon marad” – beszél. Azt mondja ugyanis, hogy ezzel a szlogennel „[a] magyar állampolgári közösség több mint felét tagadták ki a magyarságból”. Ezt én erősen túlzónak tartom. Elsősorban azért, mert a résznek nincs kompetenciája az egészhez. Továbbá ő maga is írja: eredetileg az ’56-os forradalom idején a szovjet megszállás elleni tiltakozást fejezte ki ez az utcán – „teoretikus megfontolások nélkül” – felröppent jelszó. Amit elvileg nem egészen kósernek, de megbocsáthatónak tart. Igaza van, a politikai jelszavak általában teoretikus megfontolások nélkül szoktak felröppenni. Néha még legszebb verseink sem egészen „kóserek” ilyen szempontból: „Talpra magyar, hí a haza!”, „Isten, áldd meg a magyart”… Ezek is kirekesztenének valakiket?

De maradjunk a pártok – mindig szükségképpen pártos és önérdekű – szlogenjeinél. A résznek (párt) sem joga, sem képessége nincs, hogy aki nincs velük, azt kizárja, kirekessze az egészből. Az akkori MDF saját magát akarta azonosítani az egész nemzeti közösséggel – ezt próbálja elérni minden párt (és kormány is) sok nem kóser szlogennel, de ez nem sikerülhet nekik. A pártoknak ez örök tulajdonságuk: szlogenjeik mindig kirekesztik ellenfeleiket, hol a józan eszű emberek, hol a becsületes emberek köréből, hol a hazafiak, hol az európaiak köréből. Hova jutnánk, ha mindezt komolyan vennénk.

Gyönyörű, őszinte, pontos és megrendítő íráshoz szóltam hozzá. Véleményidentitásom parancsa írásom első felére vonatkozott, a második feléért nem írtam volna meg.